11. Fejezet

      Drága Olvasóim! Elnézést kérek a mindjárt 2 éves késés miatt.. Tegnap fellátogattam a blogra, és igen, láttam Dorothy kommentjét, ami miatt hatalmas bűntudat tört rám :D Szóval igen, ez a rész Dorothy érdeme, tudtán kívül :D <3 És igen, biztos tovább fogom írni az Azure-t. Nem tudom milyen gyakorisággal jönnek majd a részek, de újra megjött hozzá a kedvem, és.. :) Na de nem is húzom tovább az időt, jó olvasást! :D 


-       Szia - mosolygott rám Cameron, és végignézett rajtam. Emiatt kissé kellemetlenül éreztem magam, de amikor arcán feltűnt egy „Hűha!” kifejezés, valamiért mégis magabiztosabb lettem. Felajánlotta nekem a karját, mire vigyorogva pukkedliztem egyet, és belékaroltam.

-       Szia – köszöntem rá. – Te mit húztál? Királyt? Királyfit? Herceget?

Időközben leértünk a csigalépcsőn és kiértünk a folyosóra. A nagy, bársonyfüggönyök el voltak húzva, így a nap megvilágította a helyiséget. Nagyon tetszett a dekoráció, valóban úgy éreztem mintha ugrottam volna egyet az időben. 

Közben Cameron rám sandított.

-       Királyfi. De a szerepem szerint egy másik családból származom, és én vagyok a férjjelölted – mondta, miközben tovább sétáltunk. Mivel a nagy, vörös szőnyeg elnyelte a lépteinket és én nem tudtam hirtelen megszólalni, ezért csönd telepedett ránk.

-       Hogy micsoda? – Böktem ki végül. – Férjjelölt?

Elvigyorodott és a szeme huncutul csillogni kezdett.

-       Azt ne mondd, hogy nem tetszene.

-       Nem játszottam még el a gondolattal, bevallom. Sőt, ez egy kényszerházasság lenne, és mivel ezzel nem értek egyet, a válaszom nem. Nem tetszene – feleltem diplomatikusan.

Cameron megtorpant és megbántott arccal rám nézett.

-       Aurore! A lelkembe tiporsz – tette szívére a kezét, aztán csak elröhögte magát és újra megindult. – Nem tudom nektek mondták-e, de ez nem csak egy játék. Inkább szerepjátéknak mondanám. És, minden karakternek van egy célja, amit teljesítenie kell, nekem pedig az, hogy elvegyelek feleségül. Ti nem hallottatok erről?

-       Hát… nem – ráztam meg a fejem. – De én meg se kaptam az enyémet.

-       Lehet, hogy a tied később derül majd ki – vonta meg a vállait Cameron.

Nemsokára egy nagy lépcsősorhoz értünk, valószínűleg ez lehetett a főlépcső. Egy hatalmas, boltíves, üvegablakokkal teli előcsarnokba nyílt. A nap sugarai utat törtek maguknak és az egész terem hihetetlenül világos volt. Akkor vettem észre, hogy elbambultam, amikor Cameron megköszörülte a torkát.

-       Mylady… A kezét, ha szabad kérnem – nyújtotta az övét, mire bátortalanul odanyúltam és összefontam az ujjainkat. A keze meleg volt és nagy, biztonságot adva simult a kézfejemre.

Meg kell, hogy mondjam, hogy tetszett. Felé fordítottam a fejem, hogy jobban szemügyre vehessem az arcát. Barna haja a déli napsütésben világosbarnának tűnt és néhány helyen enyhén behullámosodott. A tarkójánál volt néhány egészen göndör tincs is. Ezek szerint igazából göndör? – Gondolkoztam. Szemöldöke éppen olyan dús volt, mint a haja, és az íve határozott tekintetet kölcsönzött neki. Szempillája hosszú volt és sötét színű. Legjobban a pillangó szárnyához tudtam volna hasonlítani, amikor pislogott. A szeme most egyenesen meredt előre, de a sarkában összefutottak a nevetőráncok. Most vajon mire gondolhat…?

-       Aurore, örülök hogy rám csorgatod a nyálad, de megtennéd hogy nem bámulnál? Kicsit zavarba ejtő. Vagy már tetszik a házasság gondolata? – Szeme sarkából rám pillantott, és ez a lusta mozdulat olyan elsöprően hatott rám, hogy zavartan le kellett, hogy süssem a szemem. Sőt, már éreztem is, ahogy halovány pír kúszik fel az arcomra. 
Cameron váratlanul a kezemnél fogva közelebb rántott, és tenyerét a derekamra tette. Sokkal magasabb volt, mint én, ezért lehajolva tudta csak szemügyre venni az arcomat. Persze a mosolygást képtelen volt megállni. Szégyenlősen felpillantottam rá, és meglepődve láttam, hogy annak ellenére, hogy a szája mosolyog, a tekintete komoly maradt.

-       Nem mondtam, pedig kellett volna. Gyönyörű vagy ebben a ruhában – fürkészett, majd pár másodperc múlva váratlanul megszakította a szemkontaktust és ellépett mellőlem.

A kezét azonban továbbra is a derekamon pihentette, miközben lementünk a lépcsőn, de egyszerűen nem tudtam megszabadulni attól a bizsergető érzéstől, amit az érintése okozott.

Az ebédlőbe egy nagy, kétszárnyú ajtón át léptünk be, amit két őr vigyázott. Elámultam mennyi apró részletre figyeltek a szervezők. Őrök, dekoráció, fáklyák, ruhák… Mennyibe kerülhetett ez a sulinak? 

A kérdésre már nem tudtam választ adni, ugyanis megpillantottam az ebédlőasztalt. Egy hosszú, tányérokkal, poharakkal és evőeszközökkel megpakolt mahagóniból készített darab volt, ránézésre akár 20-an is elfértek volna mellette. Az asztalfő mögött egy nagy ablak volt beépítve, és csodálatos panoráma nyílt egy tóra. A háttérben dombokat pillantottam meg, és egy fenyőerdőt is.
Lis-ék is megérkeztek, bár jóval hangosabban, mint mi. Nem ismertem az ő párját, de egész jól kijöttek, és ennek örültem. Lis mosolyából azt szűrtem le, hogy nagyon jól érzi magát.
Még több pár érkezett az ebédlőbe. Néhány arcra emlékeztem, de voltak olyanok is, akik sehonnan sem ugrottak be.

-       Utat kérünk, kérjük engedjék be a király! – Harsogta az egyik őr, és egy alacsony, szakállas emberke tört át a tömegen. Lis oldalba bökött, de már rájöttem, hogy hol láttam korábban. Tőle kérdeztük meg este, hogy merre vannak a hálók.

-       Kérem, üljenek le mindannyian! – Szólalt meg a király, ahogy elérte az asztalfőt. Piros-arany palástot terítettek a vállára, a fején pedig egy nagyon szép, drágakövekkel kirakott korona volt. Meglepődtem, amikor felém fordult, és egy kézmozdulattal közelebb intett magához. – Te kérlek ülj a jobbomra, a játék szerint most te alakítod a lányomat – magyarázta halkan. – Tudsz erről, ugye?

-       Öhm… - hallgattam, mire az emberke mérgesen összeráncolta a szemöldökét.

-       Ebéd után feltétlenül meg kell keresnem May-t! Még a tiarád sincs rajtad – óbégatott. Végül legyintett. – Majd megoldjuk. Most inkább ülj le.

Engedelmesen szót fogadtam. A király Cameron-t a baljára invitálta, így velem szemben foglalt helyet, míg mellettem Lis ült.
A király tapsolt egyet, mire szolgák tömkelege kezdett el sürögni-forogni, és díszes tálakon meg is hozták a levest, aztán a főételt is. Kíváncsian közelebb hajoltam, de hátrahőköltem, amikor a levesben megláttam békésen úszni egy gombát. Cameron halkan felnevetett.

-       Illetlenség válogatni – mosolygott.

-       De ha egyszer nem szeretem – rántottam meg a vállam. Cameron csak megforgatta a szemét, és bekapott egy kanál levest. Aztán, amikor látta, hogy figyelem, direkt megevett néhány szelet gombát. Undorodó fejet vágtam, mire édesen felnevetett.

-       Ez nem igazán volt királylányhoz méltó – vonta fel a fél szemöldökét. Jól szórakozott rajtam, láttam.

-       Még mindig feleségül akarsz venni egy ilyen illemtelen, válogatós királylányt? – Könyököltem fel az asztalra és államat a tenyerembe fektettem. Leutánozta a mozdulatomat, és még csábosan meg is rebegtette hozzá a pilláit.

-       Bármikor. Szerencséd hogy pont az esetem vagy – válaszolta tárgyilagosan és evett még egy kanál levest. Visszacsúsztam a székemre, és zavartan megköszörültem a torkom. Inkább a főételért nyúltam.

A csirke mennyei volt. Evés közben néha lopva Cameronra pillantottam, nem kerülte el a figyelmemet. Néha összeröhögött valamin a mellette ülővel, de legtöbbször azzal ütötte el az idejét, hogy engem bámult, pont akkor, amikor a villámat a számhoz emeltem. Ilyenkor mindig bosszúsan letettem, és addig nem tudtam megenni, amíg el nem nézett. Ezután a desszertre vártunk, és azalatt az idő alatt, elkezdtünk beszélgetni. Vicces volt, kedves és sármos. Meg volt benne az a tulajdonság, amitől egyszerre akartam elfutni szégyenlősségemben, és egyszerre a nyakába vetni magam.
Ide tartozott például az, amikor szemlesütve nevetni kezdett. Majd amikor újból rám nézett, a szemei teljesen megváltoztak. Az íriszét egy sötétzöld kontúrvonal öleli körbe, azután a szeme fokozatosan vált át zöldből barnába. Legbelül, a pupillájánál már egészen csokoládébarna színű. De valahogy, valamilyen melegség költözik ilyenkor a tekintetébe, és enyhén megborzongok, amikor rám néz. Olyan, mintha csak engem tüntetne ki ilyenkor a figyelmével.
Nem úgy például, mint Jack. Igazából, egyik fiút sem ismerem annyira. Jack iránt vonzódok egy kicsit, és szeretek vele lenni, de… Ha ő Pearly-vel érzi jól magát, hát rajta. De azért kíváncsi vagyok, hol van most és mit csinál. Vajon ő is gondolkozik azon, hogy én mit csinálok?
Nem, nem akarok rajta töprengeni most. Cameronnal jól érzem magam, és ő nem alázott meg. Sőt, zavarba jövök a közelében. Ez mit akar jelenteni?

-       Aurore, itt vagy? – Rögtön felkaptam a fejem. – Vagy már megint rólam álmodozol? – Kérdezte Cam egy szemtelen mosollyal.

-       Ha-ha, vicces vagy. Nem, képzeld, vannak más dolgok is, amikről merengek, nem csak rólad – tettem karba a kezem, és reménykedtem, hogy emiatt az apró hazugság miatt nem szakad rám a plafon. Főleg hogy egy nehéz vascsillár lógott rajta.

-       Igen? Például mi? – Nézett rám kihívóan.

-       Öö, nos – habogtam, mire Cameron felkacagott.

-       Tudtam! Kár tagadnod – vigyorodott el. Még mondott volna valamit, de ekkor a király felállt, és megkocogtatta a kelyhét.

-       Királylányok, királyfik! Köszönöm, hogy részt vettetek a Királyi Ebéden. Kérlek, most vonuljatok vissza a szobátokba, ahol egy programbeosztás vár rátok. Ha kell, öltsetek megfelelő ruházatot. Most pedig menjetek! – Elhagyta a székét, és az egyik őr kíséretében elhagyta a termet.

Én is felálltam, majd a többiekkel együtt kimentem az ebédlőből. Cameron nemsokára megjelent mellettem.

-       Az az érzésem hogy nemsokára találkozunk majd – szólalt meg. – De nekünk arra van a szobánk – mutatott az ellenkező irányba. – Úgyhogy, nagy sajnálattal kell közölnöm, de valahogy ki kell bírnod nélkülem addig.

-       Óh, megpróbálom túlélni valahogy – néztem fel rá sajnálkozva. – Ne adjak egy zsebkendőt, vagy valamit, amiről majd eszedbe jutok? – Játszottam túl a szerepem.

-       Egy csókot jó lenne, de attól tartok a király fejemet vétetné ha megtudná hogy mit művelek a lányával. De, szerintem egy kézcsókot azért adhatok – fogta meg a kezem, és szájával egy puha csókot hagyott a bőrömön.

Elöntött a forróság, és kirántottam a kezem az érintése alól. Csak sokatmondóan elmosolyodott, tisztelgett, végül hátat fordított és elnyelte őt egy másik folyosó.

-       Jaj, Aurore, megy az arcod a ruhádhoz – vigyorgott Lis. – Najó, nem szívatlak. De lassan mennünk kéne, kíváncsi vagyok mi a program – Karolt belém és elrángatott a szobánk felé.

A vállam fölött még visszanéztem, de Cameron már eltűnt. A bőröm még vibrált az ajka érintésétől, nem is néztem a lábaim elé, fejben teljesen máshol jártam. 
És ami a legmeglepőbb, hogy ha lehunytam a szemem, nem egy kék szempár ugrott be, hanem egy zöld, ami fokozatosan hajlik át  barnába, és a szélén egy sötétzöld kontúrvonal van… 

10. Fejezet

Hangos trombitaszó harsant a levegőbe, nekem pedig egy pillanat alatt kipattant a szemem. Felültem az ágyban, azután egy pillanatig zavarodottan néztem körbe, mert nem emlékeztem, hogy hol vagyok, vagy hogy egyáltalán hogy kerültem ide. Hirtelen eszembe jutottak a tegnapi nap emlékképei, így egyszerre minden világossá vált előttem. Lábaimat kibújtattam a takaró alól, majd lerakva őket a szőnyegre, egy darabig eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha valóban királylány volnék, valahol az 1400-as évek közepén, és egy ehhez hasonló szobában tölteném a mindennapjaim, várva, hogy eljöjjön értem a szőke hajú, kék szemű hercegem. Bár egy barna hajú, kék szemű is megtenné. Megijesztett a gondolat, és valamennyire le is döbbentett. Még hogy Jack, mint az én hercegem, ugyan már. Inkább Lis-hez illene. A számat keserű íz öntötte el és a szívemet valami rossz érzés kerítette hatalmába. Elképzeltem Lis-t és Jack-et egy párként, mire a gyomrom görcsbe rándult és kedvem lett volna szétszakítani a fejemben megjelenő képet. Összeszorítottam a szemem, hogy elűzzem a bűnös gondolatot.

-       Aurore? – Nyögte álomittasan Lis, a szoba másik végéből. Felé kaptam a fejem, és ahogy megpillantottam az álmos tekintetű, kiengedett barna hajú lányt, elszégyelltem magam. Tényleg… féltékeny lettem egy eszmére, ami az eszembe ötlött? Bűntudat éreztem és most először undorodtam magamtól. Vajon képes lennék tönkretenni a kapcsolatukat is, ha lenne? Valóban így viselkednék az egyetlen lánnyal, aki eddig barátságos volt velem? Nem szabad, hogy emiatt ne legyünk barátok. Jack csak egy fiú. Csak egy fiú.

-       Szia – fordultam felé és rámosolyogtam. – Azt hiszem most volt az ébresztő, úgyhogy öltözzünk fel – javasoltam, mire Lis egy sóhaj kíséretében visszahanyatlott a párnájára.

Felálltam és az én ágyammal párhuzamosan elhelyezkedő másik ágyhoz sétáltam, hogy aztán Lis-re vethessem magam, azzal a szándékkal, hogy felrángassam az ágyból. Körülbelül öt perc múlva sikerrel jártam, ugyanis Lis durcásan felült és megdörzsölte a szemét. Árgus szemekkel figyeltem, nehogy visszaaludjon, de figyelmemet egy hang terelte el. Azon ajtó felől jött, ami a csigalépcsőt rejtette maga mögött. Valaki türelmesen kopogtatta a fát a túloldalról, én pedig úgy véltem, hogy senkit sem illik megvárakoztatni – főleg ha nem is tudjuk ki az. Felpattantam és gyorsan a hang forrásához siettem. Résnyire nyitottam az ajtót, majd miután láttam, hogy egy fiatal nő áll mögötte, kitártam és csodálkozva pislogtam rá. Mögöttem Lis ugyanígy tett. Intettem a fejemmel, hogy jöjjön beljebb, mire a nő rám mosolygott, és belépett a szobába.

-       Most biztosan meg vannak lepődve egy kicsit, mivel nem is tudjátok, ki vagyok – kezdett bele. – Így jobb lesz, ha bemutatkozom. A nevem May és itt dolgozom. Mivel a csoportjuk egy öt napig tartó programon vesz részt, el kell magyaráznom a szabályokat. Vagyis, ezek nem nevezhetőek igazán szabálynak – javította ki magát. – A program egy játék. Mikor ideérkeztek, cetliket húztak ki, ugye? – Bólintottam. Valószínűleg Lis is, csak mivel időközben kikerült a látóteremből, ezt nem tudtam biztosan. – A cetliken a rangjuknak megfelelő szó van. Maguk a királylányok. Számos egyéb rang van még ezen kívül, a csoportot ezek alapján szállásoltuk el. Öt napon át kell királylányként élniük. Minden olyan eszközt, ami ehhez kell, megtalálják ebben a szobában. És minden egyéb dolgot megtudhatnak tőlem, ugyanis ezért vagyok itt. Én vagyok azok komornája, akik a királylány szót húzták. A játék során megtudják milyen is volt az élet a 15. században és a saját bőrükön is megtapasztalják majd. Mivel maguk királylányok, meg kell tanulniuk az illemet is, amit a mai nap folyamán elsajátíthatnak tőlem. Minden nap együtt kell étkezniük a királyi családdal, vagyis azokkal a társaikkal, akik voltak olyan szerencsések, hogy nemesi cetlit húztak. Van kérdésük? – Mosolygott ránk kedvesen.

      Én egyelőre a hallottakat értelmeztem. Azután erősen gondolkoztam, várva, hogy eszembe jusson valamilyen kérdés. Amíg ezen töprengtem, végigjárattam a tekintetem May-en. Nagyon szimpatikus volt, piros szájjal, vidáman csillogó barna szemmel és szőke hajjal rendelkezett, bár az utóbbit kontyban viselte. Fekete egyenruhát hordott, aminek nyakrészére fehér csipkét szabtak. Ruháról jut eszembe…

-       Mit fogunk hordani? A magunkkal hozott cuccainkat? – tettem fel a kérdést.

-       Természetesen nem – köszörülte meg a torkát. Odalépett ahhoz a szekrényhez, amely közelebb volt hozzám. – Ez Aurore kisasszonyé. A másik Elisabeth kisasszonyé – mondta, azután kinyitotta az ajtókat. Leesett az állam. Nem értem rá azon töprengeni, hogy May honnan tudja a nevünket. Mert amikor megláttam a szekrény tartalmát, úgy belelkesedtem, mint egy kisgyerek, akinek csokit adtak. Ugyanis a szivárvány minden színében pompázó ruhákat pillantottam meg és legszívesebben odarohantam volna, hogy minden darabot felpróbáljak. May kihúzott egy különösen szép ruhát, aminek a színe inkább vörös volt, mint piros. – Ma ezt fogja viselni. Elisabeth kisasszony pedig… ezt – vett elő egy zöld anyagú ruhát a másik szekrényből. 

***

May a lelkünkre kötötte, hogy nem most fogjuk megcsodálni az összes ruhát, ugyanis az elég sok időt venne igénybe. Hanem kiküldött minket a másik ajtón, így számomra is kiderült, hogy az bizony egy fürdőszobát rejt. Mondjuk egy teljesen modern fürdő volt, amiben egy zuhanyzó, két sarokkád, két mosdókagyló és egy wc kapott helyet. Furcsálltam a két kádat, de később May elmagyarázta, hogy Lis és én úgy is fürödhetünk, ha épp beszélgetni szeretnénk. Utána felhívta a figyelmemet egy térelválasztóra, amit majd a két kád közé húzunk, ha netalán szégyenlősek lennénk.

-        Ki megy be először? – Intett fejével Lis a fürdő felé. – Mehetek én? – Kérdezte csillogó szemmel. Nevetve beleegyeztem, hogy ő avassa fel a fürdőszobát.

Tíz perc múlva aztán én is birtokba vehettem a tágas helyiséget, ahol legelőször gyorsan lezuhanyoztam, majd fogat mostam. A hajamat átfésültem, azután csatlakoztam Lishez, aki az ágya végében ült és arra várt, hogy elkészüljek. Közben May előkészített számunkra egy-egy fűzőt és a ruhákhoz szükséges számú alsószoknyát. Az utóbbiakat könnyedén fel tudtuk venni, de az előbbihez már egy segítő kéz kellett.

-       Ne aggódjon kisasszony, nem fog megfulladni benne – emelte fel May a fűzőt, és mosolyogva magához intett.

Odaálltam elé, azután megfordultam, hogy felkapcsolhassa. Éreztem, ahogy lelapít, és hogy az anyag fojtogatóan körbeölel, de miután tartottunk egy két perces szünetet úgy ítéltem meg, hogy annyira nem vészes.

-       Csukja be a szemét kisasszony – szólt rám May, mire én engedelmesen lehunytam a szemem. Éreztem a ruha puha anyagát a bőrömön, ahogy May belebújtat. Majd a komornánk finom keze, hátrafogta a hajam, és lassú mozdulatokkal átfésülte. Azután pár elöl lévő tincsemmel csinált valamit, a mozdulataiból arra következtettem, hogy befonta. Azután éreztem, hogy lesimítja a gyűrődéseket, azután elégedetten hümmög egyet. – Kinyithatja.

A tükröm elé léptem és elakadt a szavam. Hosszú, fekete hajzatom lazán omlott a vállamra, egyedül az elöl befont és koszorúvá alakított fürtjeim tartották egyben. A tekintetem még nem vittem lejjebb a tükörképemen, mert még mindig a frizurámat fürkésztem. Az ablakokon besütött a reggeli nap fénye, és megvilágította a fejemet. Fekete hajam (ami eredetileg barna, csak annyira sötét, hogy inkább a –fekete- jelzőt használom rá) most először pompázott valódi színében. A megszokott helyett, kávébarnaként mutatott, ami engem is meglepett. Az arcomat teljesen másképp mutatta, és így már nem is voltam annyira… sötét, hogy így fogalmazzak. Elmosolyodtam, azután pillantásom lejjebb vándorolt az alakomon. Mindig is nagy rajongója voltam a régi korok női divatjának, de nem hittem volna, hogy egyszer egy ilyen programban vehetek részt, ahol még efféle ruhákat is kelljen hordanunk. A vörös anyag felsőrésze egészen rám simult, így nem sok mindent bízott a képzeletre. Csinos, v alakú dekoltázsa volt, amit -, hogy ne legyen túl széles és erkölcstelen – egy szalag tartott egyben. A derekamnál a ruha erősen szűkült és biztos voltam benne, hogy a fűző nélkül a ruha biztosan tönkrement volna rajtam. A vörös textil ezután kiszélesedett, és az alsószoknyákra tapadva végül lágyan ringatózott a padló felett. Tettem benne egy-két lépést, azután körbefordultam, hogy minden szemszögből megnézhessem magam. Kis idő után Lis megunta, hogy foglalom a helyet, ezért kicsit arrébb tolt az útból. Hamarosan ő is felvehette a ruháját. Eközben May feltűrte az öltözéke ujját és lopva a karórájára pillantott. (Hah! Létezik még modern világ!)
 

-       Lassan dél lesz. Perceken belül megérkezhetnek a kísérőik – lelkesedett. Értetlen arcunkra pillantva észbe kaphatott, úgyhogy elhadarta, hogy két herceg érkezik a szobánk ajtaja elé, hogy elkísérjenek a Királyi Ebédre. (Bizony, nagybetűvel.) Emellett még adott pár tanácsot, hogy hogy viselkedjünk, és sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy erre nem tudott több időt szánni.

Maynek igaza lett, ugyanis kopogás hangzott fel. Lis és én illedelmesen kihúztuk magunkat, bár csupán én voltam hajlandó arra, hogy egymásra tegyem a kézfejeimet, Lis tüntetőleg keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt. Komornánk kinyitotta az ajtót, és ezzel egy időben másik kezével intett, hogy lépjünk közelebb. A két fiú arcára árnyék vetült, így hirtelen nem láthattuk, hogy kik azok. Azután megláttam kirajzolódni a homályban egy alakot, akinek a haja kócosan meredt az ég felé. Egy pillanatra elöntött az izgalom és éreztem, hogy az arcom egyre melegebb lesz, ugyanis a szívem mélyén reménykedtem, hogy a kísérőm az lesz, akire gondolok.

Majd a fiú felém lépett, hogy üdvözöljön engem. De aki rám mosolygott, nem az volt, akire számítottam… hanem Cameron. 

9. Fejezet

Drága olvasóim! Még magam sem értem, hogy miért késtem annyit ezzel a résszel. Nagyon röstellem és borzasztóan sajnálom is. Remélem viszont, hogy még mindig kíváncsiak vagytok Aurore történetére. Ha igen, akkor nem is húzom tovább a szót :) Jó olvasást! 

Álmomban kék színek kavarogtak körülöttem. Mintha egy hatalmas kék örvényben lettem volna. Mindenféle árnyalat szerepelt közöttük, némelyik kavargott, némelyik pedig lustán lebegett a levegőben. Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem az ujjaimmal a vibráló kavalkádot, de amint odanyúltam, váratlanul Jack arca jelent meg a kezem alatt. Jack mosolyogva lenézett rám.

-       Aurore! – hallottam a hangját. Furcsamód álmomban nem mozogtak az ajkai, de mégis tisztán értettem a szavait.

-       Aurore! – Sürgetőbb hangnemben mondta ki a nevem, és úgy éreztem, hogy közvetlenül a fülembe mondja ezt a szót. – Ez nem igaz. Felébredsz te valaha?

A mondathoz kíséretképpen valaki megrázta a vállamat is, ezért rögtön kinyitottam a szemem. Kiegyenesedtem az ülésben és értetlenül a mellettem guggoló fiúra pislogtam, akinek a keze a vállamon maradt, legutóbbi mozdulata emlékeként. Eszembe jutott az álmom, ezért összeráncoltam a szemöldököm. Jack nyilván azt hitte, hogy nem nézem jó szemmel, hogy a vállamat fogdossa, ezért gyorsan elkapta a kezét.

-       Hány óra van? – Kérdeztem körbenézve a buszon.

A járművön lekapcsolták a világítást, ezért már esti sötétség honolt. Kipillantottam az ablakon és tudatosult bennem, hogy bizony már beesteledett. Szinte mindenki aludt, azonban néhány ember arcát kékes fény világította meg és buzgón nyomkodták a telefonjaikat. Aha, szóval vannak itt még éjszakai baglyok.

-       Körülbelül félt tizenegy körül lehet. Dugóba kerültünk, ráadásul többször is megálltunk útközben. Elcsúsztunk egy kicsit – túrt bele a hajába Jack, miközben elnyomott egy ásítást.

-       Te miért nem alszol? – Pillantottam Jack helye felé, ahol Cameron mindkét ülést elfoglalva, édesdeden szunyókált.

Jack elmosolyodott. Felállt, azután lenézve rám, válaszolt:

-       Az előbb ébredtem fel. Sőt, Cam folyton rám dőlt, ezért inkább hagytam, hadd aludjon kényelmesen, én pedig felálltam. Ennyi – rontotta meg a vállát. – Egyébként hamarosan már ott leszünk annál a várnál, ahol lesz a kirándulás – jegyezte meg „mellékesen”.

Bólintottam, azután felemelkedtem az ülésből, hogy kinyújtózhassak egy kicsit. A busz hirtelen egy hatalmasat fékezett és a következő pillanatban már a földön találtam magam, a fölém tornyosuló Jackkel. Szerencsére nem esett rám teljesen, a fülem mellett a tenyerére támaszkodva tartotta magát. Miközben engem nézett, azt kezdtem megvitatni magamban, hogy hogy lehet valakinek ilyen csodálatosan kék szeme, mint Jacknek.

Mellettünk valaki megköszörülte a torkát. Jack sietve felállt és felsegített engem is. Cameron vigyorogva, leplezetlenül tudálékos arckifejezéssel és sokatmondó pillantással méregetett minket, én pedig éreztem, hogy az arcom egyre jobban lángvörösre gyúl. Lesütöttem a földre a tekintetem, remélve, hogy a hajam eltakarja az arcom. Viszont ezzel nem sokat segítettem magamon, ugyanis kínos csend lépett fel mindhármunk között. Ezért inkább visszaültem az ülésembe, és az út végéig ott is maradtam.

A busz egy hatalmas parkolóba hajtott be, ami egy vár előtt terült el. Az összes lámpát felkapcsolták és megkértek minket, hogy szálljunk le. Valahogy levonszoltam a cuccomat a járműről, és a parkolóban bevártam a kissé morcos tekintetű Lis-t. Mikor mellém ért elfojtott egy ásítást, azután tágra nyílt szemekkel bámult a semmibe, valószínűleg így akarta megakadályozni, hogy helyben elaludjon.

Tíz perc múlva a kirándulás összes résztvevője lekászálódott a buszról és mind várakozva néztünk a történelem tanárunkra, aki szemmel láthatólag fontos bejelentést akart tenni. A diákok mind fáradtak, álmosak és nyűgösek voltak, ezért a tanárok gyorsan le akarták tudni ezt az egészet.

-       Nos, most már ugye mindenki itt van… Igazából ezt nem pontosan így terveztük, de essünk túl rajta. Itt van ez a kalap, benne összegyűrt cetlik. Mindenki kihúz egyet, megnézi, és holnap pedig majd megtudjátok, hogy mi lesz a papíron található szöveg szerepe. Jó lenne, ha titokban tartanátok a kihúzott cetlik tartalmát, de ez annyira nem fontos dolog. Most pedig kérlek, húzzatok, csak szép sorban! - Mondta el a mondókáját a tanár, mi pedig párokban odavánszorogtunk a kalaphoz, és húztunk egy kis galacsint.

Amikor sorra kerültem és bedugtam a kezem a kalapba, az ujjaim rögtön rengeteg összegyűrt cetlibe ütköztek. Egy pillanatra átfutott az agyamon a kíváncsiság, hogy vajon milyen szavakat őrizhetnek. A kalap aljáról kirángattam egy kisebb galacsint és kihúztam. Kioldalaztam a sorból, és szétgöngyölítettem a papírgolyót.

Királylány – állt ferde betűkkel rajta. Értetlenül meredtem a szóra. A kirándulás témája valami szerepjáték-féleség lesz? Bele kell bújnunk az adott karakter bőrébe, vagy micsoda? Sok időm nem maradt ezen töprengeni, mert Lis karon ragadott és húzni kezdett a vár felé. Időközben ugyanis a diáksereg elindult az épülethez.

Hatalmas, kőből épült falakkal, bástyákkal volt körbevéve a várudvar, ahova legelőször értünk. Ott egy furcsa, szakállas emberrel találkoztunk, aki elmondta, hogy merre találhatjuk a hálószobákat. Lis már-már emberfeletti erővel rángatott maga után a folyosókon. Nem tudom, mit csinálnék nélküle, én biztos meg sem találnám a szobánkat sem. A falakra fáklyák voltak erősítve, a boltíves mennyezetű keskeny átjárón pedig minden lépésünk visszhangozva kongott. Hamarosan egy csigalépcsőhöz értünk, amiből egy kétágyas szoba nyílt. Plafontól-padlóig érő ablakokkal találtam szembe magam, amiket bíbor színű függönyök takartak el. Talpam alatt egy enyhén süppedős szőnyeg hevert. A háló két oldalán egy-egy szekrény helyezkedett el, egy fésülködő asztalka, és egy olyan ajtó, amit eddig még csak nem is vettem észre. Semmit sem szóltam, csak ledobtam a táskámat és ráültem az ágyamra. Végigsimítottam rajta és selyemből készült, lila ágyneműhuzatot éreztem a kezem alatt. Kicsit értetlenül, de csodálattal az arcomon meredtem az egész helyiségre. Jelenleg fogalmam sem volt, hogy mi ez a hely, egyáltalán mi célunk van a várban, vagy, hogy hogyan is kerülök ide. Hátradőltem az ágyon, és valami ruhaszerű dolgot éreztem a derekam alatt. Kihúztam magam alól és érdeklődve megforgattam a kezemben.

Csakúgy, mint az ágynemű, ez is selyemből volt szőve és finom csipke borította a szélét. Amint kihajtogattam, rájöttem, hogy ez egy elefántcsont fehér hálóing. Lis felé néztem, aki a másik ágyon már ruhástul aludt. Széthúztam az ablakon az egyik függönyt és kinéztem a most már csillagos égre. A látvány maga gyönyörű volt, ezer meg ezer csillag pislákolt a hollófekete égen.

 A szám elé emeltem a kezem, hogy elfojtsak egy ásítást. Gyorsan átöltöztem az újonnan talált hálóingembe és ellenőriztem magam a tükörben. Fekete hajamat és szememet erősen kiemelte a fehér hálóing, a világos bőrömről már nem is beszélve. Összegezve, úgy néztem ki, mint egy kísértet, vagy egy morcos sikítószellem. Az ujjaimmal átfésültem a hajam és megdörzsöltem a szemem. Kihalásztam a zacskómból a plüssmackómat és magamhoz ölelve azt, bebújtam az ágyba.

Leengedtem a baldachint és befészkelődtem a díszpárnák közé. Meglepően kényelmes volt az ágy, biztos voltam benne, hogy pár másodperc és elalszom. Azonban rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem, de tudtam, hogy sajnos ezekre majd csak holnap kaphatok választ. Még utoljára felemeltem a fejemet, hogy újból megcsodálhassam a szobát, azután egy elégedett sóhajt hallatva elnyomott az édes álom. 

8. Fejezet

Sziasztok! Egyrészt borzasztóan érzem magam, hogy 4 hét (!) után tudom csak hozni az új részt. Nagyon sajnálom. Viszont köszönöm szépen a több mint 1000 oldalmegjelenítést! Remélem ez a rész ugyanannyira tetszeni fog nektek mint a többi és kérlek szépen írjatok megjegyzést, ha lehet. (Nem kell ellenőrző kódot írni egy komment elküldése után.) Jó olvasást kívánok minden kedves olvasómnak és ide tévedt idegennek is. 
Ölel-csókol: Aster O. Sys

Elérkezett a félévi szünet első napja. És egyben a tanulmányi kirándulásé is.  Bakancsot húztam és telepakoltam a hátizsákom öt napra elegendő ruhával. Továbbá begyömöszöltem pár túléléshez elengedhetetlen dolgot (mint például fogkefe, fésű) és a maradék öklömnyi helyre pedig a 20 centis plüssmacimat próbáltam bepasszírozni, sajnos sikertelenül.

Mindenképp el akartam vinni, ugyanis mindig vele alszom. Ő az én társam a nehéz időkben, velem kell, hogy legyen!  Anya megpróbált lenyugtatni és meggyőzni, hogy nem kell már nekem alvótárs. Úgyis csak kinevetnének emiatt a többiek. De nem tudott eltántorítani a szándékomtól, úgyhogy végül a macim egy piros színű műanyag zacskóba került, amit boldogan lóbáltam a jobb kezemben, amíg a buszomra vártam.

A történelem tanárunk (aki egyébként a kirándulást vezeti) küldött minden jelentkezőnek egy email-t, hogy az iskola parkolójában kell találkoznunk, vigyük ezt, meg ezt, és semmiképp se felejtsük el a tisztálkodó szereinket.

 Általában nem busszal szoktam megtenni a suliig vezető utat, de ez egyszer kivételt tettem. Leültem egy nekem szimpatikus helyre és előhalásztam a mobilom a bőrdzsekim zsebéből. Mivel jelenleg január elején járunk, vagy hat réteg ruhát húztam magamra és a maximálisa fűtött buszban már azon jártak a gondolataim, hogy hamarosan meg fogok sülni. Az arcomat a hideg ablaküvegnek támasztottam és eközben egy pillantást vetettem telefonom kijelzőjére. Egy új üzenetem érkezett anyától. Idézem:

„Kicsim, itthon hagytad a fogkrémed. Van elég pénzed arra, hogy másikat vegyél?”

Ezt nem hiszem el. A zsebpénzemet is otthon felejtettem. Mindenesetre nem akartam, hogy anya aggódjon ezért küldtem neki egy megnyugtató SMS-t.

„Persze! Nyugi anya, nem lesz semmi baj :D”

Majd kölcsön kérek egy fogkrémet valakitől. Annyira nem nagy dolog.

Felálltam, hogy megnyomjam a leszállásjelzőt, és amikor a busz csikorogva fékezett, leugráltam a lépcsőkön. A táskám pántjait megragadva gyalogoltam elszántan a parkoló felé, de ekkor valaki utánam sietett.

-       Szia Aurore! Fent hagytad a buszon a – Cameron kissé belekukkantott a zacskóba, majd kérdőn felhúzta a szemöldökét. – A plüssmacidat – nyújtotta át nekem a tasakot. Ebben a pillanatban a fejem olyan színt öltött, mint a műanyag zacsi és gyorsan elvettem Cameron kezéből az említett tárgyat. Szemlesütve magamhoz öleltem zacskóstul-mindenestül a mackómat.

-       Ne nevess, jó? – Emeltem fel rá a tekintetem, de Cameron arcán csak egy cinkos mosoly bujkált.

-       Ne aggódj, nem nevetlek ki. És nem fogom elmondani senkinek sem – mondta, bennem pedig megkönnyebbülés áradt szét. Végül viszonoztam a mosolyát és elindultunk a parkoló felé.

A történelem tanár nagy mosollyal üdvözölte Cameron-t, engem pedig egy mogorva biccentéssel üdvözölt. Azt hiszem, nem nagyon szeret, mióta begyűjtöttem a töri egyesemet. Elmagyarázta, hogy szálljunk fel a túrabuszra és ott várjuk meg a többieket. Nem kellett sokat sétálnunk, ugyanis a busz a tanárunk mögött parkolt. Hatalmas volt, fekete és piros csíkokkal az oldalán.

Én a negyedik sorban lévő, bal oldali ülést választottam és az ablak mellé dobtam le a cuccomat. Levettem magamról a sapkám, a sálam, a kabátom és betettem az ülésem felett található csomagtartóba. Lassan már a busz mindhárom ajtaján számomra ismeretlen diákok szállingóztak be és megtöltötték a buszt. Hamarosan egy lófarkas lány állt meg mellettem és rám mosolygott.

-       Szia, ülhetek melléd?

-       Persze, nyugodtan – kaptam az ölembe a táskám, hogy a lány le tudjon ülni.

-       Elisabeth vagyok, de szólíts csak Lis-nek. Aurore vagy, ugye? – sandított rám, én pedig bólintottam. – Örülök, hogy megismerhetlek. Cukorkát? – Nyújtott felém egy zacskót.

-       Köszi, kérek – vigyorogtam rá, és a számba tettem egy epres cukorkát.

Fél óra múlva a töri tanárunk felszállt a buszra. Idegesen megszámolt minket, majd mondott valamit a buszsofőrnek.

-       Mindenki figyeljen!  Mindjárt indulunk, csak még várunk két embert. Kérlek legyetek türelmesek. Valószínűleg tíz perc múlva megérkeznek.

Ám tíz perc múlva sem jött senki. Teltek a percek, negyed óra, húsz perc, huszonöt… Mikor már eldöntöttük, hogy nem várunk tovább, egy fekete kocsi fordult be a parkolóba. Egy lány és egy fiú szállt ki belőle. Ha jobban ráhunyorítottam az arcukra, akkor…

-       Bocsánat a késésért – biggyesztette le az ajkát Pearly. – Jack beugrott értem, de egy dugóba keveredtünk és…

-       Jól van értem, ne folytassa. Csak szálljanak be a buszba és induljunk már végre! – Dörzsölte meg a homlokát a tanár.

A homlokomat ráncoltam. Nem hittem volna, hogy Pearly jön egy kirándulásra. Ő, aki csak a magas sarkúban tipegéshez szokott hozzá, most képes arra, hogy fogja a gyönge lábacskáit és felgyalogoljon például egy hegyre? Erősen kétlem.

Amíg Pearly hátrafutott az egyik barátnője által foglalt ülésre, addig Jack megtorpant. Csak a mellettünk lévő oszlopban volt szabad két hely, pont a mi székeinkkel egy sorban.

-       -       Hé Cam, ülsz mellém? – Kiáltotta Jack Cameronnak.

Az említett fiú felállt és előrecammogott Jack mellé, majd intett, hogy üljön be. Miután mindketten elhelyezkedtek, a busz motorja felmordult és kigördült az autópálya felé.

Egy óra utazás után az ülésem kezdett kényelmetlenné válni, nyomta a hátamat, ráadásul nem fért el a térdem sem. Egy olyan pontot sem találtam, ahol kényelmesen tudnám megtámasztani a fejem úgy, hogy a nyakam ne törjön ki. Úgyhogy kénytelen voltam vagy felhúzni a lábaimat, vagy magzatpózba kucorodva Cameronék felé fordulni. Az utóbbi pózt szerettem inkább, mert amikor Cam meghallotta, hogy mocorogni kezdek, mindig felém fordította a tekintetét, majd farkasszemet néztünk. Általában veszítettem, de legalább lefoglaltam magam valamivel.

Érthető módon hálát adtam a sorsnak, amikor a busz megállt egy benzinkút mellett. 

Mikor leszálltam a buszról, nem csak a hideg levegő vágott mellbe, hanem a hópelyhek is. Mindezek ellenére élveztem, hogy kinyújtóztathatom a végtagjaimat és a friss, hűvös szél simogatását sem vetettem meg, ami végre jól esett a buszban uralkodó fülledt meleg után.  

Időközben elég sokat ittam, úgyhogy kénytelen-kelletlen beálltam a mosdó előtt álló sor végére. Nemsokára Jack is csatlakozott hozzám.

-       Szia – mosolygott. A szeme szinte világított a mosdó előtti folyosó félhomályában, de vidám csillogása biztosított arról, hogy örül, hogy lát. Valamikor el tudtunk beszélgetni, de most meg szóba sem áll velem. Vajon miért?

-       Szia – köszöntem neki vissza. Több dolgot is szerettem volna mondani, de nem tudtam, hogy hogyan fogalmazhatnám meg, mit akarok. Ezért inkább ezt kérdeztem tőle: - Hogyhogy jöttél a kirándulásra?

-       Cameron beszélt rá. Érdeklik a középkori dolgok és nem akart egyedül jönni – elhallgatott, majd gyorsan hozzátette: - és ugyanez igaz Pearly-re is, azzal a feltétellel, hogy én kértem, hogy jöjjön.

-       Értem – helyeztem át a másik lábamra a testsúlyom. – De amúgy akkor ti most…

-       Nem – Jack huncut fénnyel a szemében vigyorgott le rám.

-       Ne-nem, én nem úgy értettem – mentegetőztem. – Csak hallottam ezt-azt és gondoltam megkérdezem…

-       Értem én, ne magyarázkodj – támaszkodott neki a falnak. Magabiztosságot sugárzott, de tudtam, hogy csak ugrat.

-       Te néha olyan hülye vagy – böktem oldalba a könyökömmel, mire ő fájdalmasan összerándult, azt tettetve, hogy fájt neki az ütés. Majd elnevette magát és a női mosdó ajtaja felé biccentett.

-       Te jössz.

Egy – Ch - hang kíséretében bementem a WC ajtaján. Az egész helyiség meglepően tiszta volt. Vagyis nem olyan, amilyet egy benzinkúttól várna az ember.

Dolgom végeztével kezet mostam, csatlakoztam az engem váró Jack-hez és egymást bökdösve visszamentünk a buszhoz. Lerogytam az ülésembe és fáradtan hátradőltem. Még egy három órás buszút nézett elénk. 

7. Fejezet

 Reggel kicsit álmosan, bár reménnyel telve ébredtem. Valószínűleg ma már nem fognak piszkálni és Jack is kiáll mellettem. Ha időközben nem gondolta meg magát. Mindenesetre nézzük mindennek a pozitív oldalát! Hátha akkor az teljesül.

Amikor beértem a suliba, rögtön megütközött a szemem Pearly-n és Jack-en. Mármint nem tartottam furcsának, csak… Na jó, furcsának tartottam. Azok alapján, amiket a lányoktól hallottam a mosdóban, nem gondoltam, hogy együtt lesznek. Vajon Jack tudta, hogy kihallgatom őt meg Bradet? Mert akkor valószínűleg nem viselkedne így. Talán csak azért mondta, hogy jó pontot szerezzen nálam és akkor majd hirtelen hátba szúrjon, pont, amikor a legjobban fáj?

Miket hordok itt össze? Jack semmi olyasmit nem mondott Bradnek, hogy nem fog járni Pearly-vel. Azt csinál, amit akar. Miért foglalkozom most ennyire velük? Jézusom.

Ekkor rádöbbentem, hogy egy ideje már magamba mélyedve töprengek a folyosón, ezért gyorsan észbe kaptam és szokásos reggeli teendőimet elvégezve (értsd: betettem a szekrénybe a cuccaim, elindultam első órára) hamarosan már a matekterem előtt ácsorogtam. Ám hamarosan befordult a sarkon Liana és a bandája. A klónjai valami fanyar kifejezéssel mértek végig, de mégis én lepődtem meg jobban, amikor Liana felém fordulva szóba elegyedett velem.

-       Őszintén. Te nem vagy féltékeny Jearly-re? – Biggyesztette le az alsó ajkát.

-       Öhm. Parancsolsz? – Bámultam rá furán. Jearly? Az meg mi?

-       Na, ne már, hogy nem tudod. Jearly. Jack és Pearly neve egy névvé összevonva. Ez azt jelenti, hogy egy párt alkotnak. Vágod?

-       Azt hiszem igen. Miért lennék féltékeny? Mi közöm nekem hozzájuk? – Rántottam meg a vállam. Próbáltam közönyösen válaszolni, de amint befejeztem, furcsa érzést éreztem belül. Lehetséges, hogy tényleg féltékeny volnék? Valószínűleg Liana is észrevette a tettetett közönyt a hangomban, ezért kérdőn felvonta a szemöldökét.

-       Hát te tudod. Amúgy nem akarsz majd velünk ebédelni? – Intett a csürhéje felé, akik felháborodottan mordultak fel, Liana azonban lepisszegte őket.

Most azt akarják, hogy üljék oda az asztalukhoz?  A „menő csajok” asztalához?

-       Még átgondolom. De azért köszi – mosolyodtam el, és Liana szája sarka is felfele kunkorodott egy csöppet.

Egész matekórán elgondolkodva rágcsáltam a ceruzám végét. (Nem valami szép látvány, szegény már teljesen eldeformálódott.) Nem tudtam eldönteni, hogy Liana csak egy pártfogót keres maga mellé, aki kiáll mellette, vagy tényleg barátkozni szeretne velem? Inkább az előbbi, ugyanis az utóbbit nem tudnám Lianáról elképzelni. Mondjuk, amit ő a fejébe vesz, az meg is történhet, úgyhogy egyenlőre nem jutottam sokkal előbbre.

Angolórán az igazgató úgy döntött, hogy ellátogat hozzánk. Szokás szerint megköszörülte a torkát és az ajtó felé intve behívott egy fiút.

-       Íme, az új csoporttársatok, Cameron Dawney! – Büszkélkedett a sráccal, mintha az valami ritka kegytárgy lenne, vagy ilyesmi.

-       Még egy új diák? – Kérdezte a sarokból az egyik fiú, rezzenéstelen arccal. Az igazgató bólintott. Én pedig kérdőn felhúztam a szemöldököm. Rekordot próbál dönteni a suli, vagy mi? Két új diák félévkor olyan ritka nálunk, mint a jegesmedve az esőerdőben. Azta, igazán jól tudok hasonlatokat rögtönözni. Bár a „Ritka, mint a fehér holló” sokkal jobban hangzik, mint az enyém.

Az angoltanárunk kétségbeesve pillantott körbe a teremben. Nyilvánvalóan nem akart beégni a diri előtt azzal, hogy nincs hova ültesse a fiút.

-       Áh, meg is van. Ülj le Amara mellé. Amara, ugye? – Sandított rám.

-       Aurore – köszörültem a torkom. Legyintett. Cameron helyet foglalt mellettem. 

Miután az igazgató elégedetten távozott és a tanárunk folytatta az órát, felém fordult.

-       Szia.

-       Szia – Néztem rá a szemem sarkából. Gondolom, itt merül majd ki a beszélgetésünk. Vagy mégsem?

-       Úgy érzem, valami bajod van.

-       He? – Kérdeztem vissza nem túl intelligensen.  – Vagyis… tessék?

-       Mintha távolságot tartanának tőled a többiek és ez zavarna téged. De lehet, hogy csak én vagyok hülye.

-       Aurore, Cameron! Nem szólok még egyszer! – Egyikünk se rebegett egy bocsánatfélét sem.

A többi órán nem láttam Cameron-t. Valószínűleg csak az angolunk közös. A suliban mindenesetre gyorsan terjedt a hír az új diákról, a lányok is már erről sugdolóztak a folyosón. És természetesen a sulink leggiccsesebb, legódivatúbb és legtermészetellenesebb rendezvényéről, a Hópehely Bálról. Ahol műhó szálldogál a táncoló párokra, ahol minden csupa fehér és ragyogás és báj, ahol minden ember jól érzi magát (kivéve a fiúk) és ahova csak úgy lehet bejutni, ha az embert megkéri valaki, hogy menjen vele.

Természetesen alkalomhoz illő ruházatot kel viselni. Valami habos-babos drága ruhakölteményt, ami minden lépésre lágyan fodrozódik, vagy kiterebélyesedik, mint Hamupipőke ruhája. Csakhogy ezért az öltözékért sok mindnet kell megtenni. El kell utazni a plázába, vagy egy híres varrónőhöz. Ott méretet vesznek rólad, majd egy hét alatt megcsinálják a ruhát. Természetesen az ára annyi számjegyből áll, mint a telefonszámom, vagy még több. És mindezt évről-évre. Csöppet sem pénzkidobás, tényleg nem.

Azért legbelül én is remélem, hogy elhív valaki. Nem szívesen ismerem be magamnak, de remélem. Nem vagyunk valami gazdagok, ezért várhatóan anya egyik régebbi ruhacsodájában jelennék meg, de talán ez számít a legkevesebbet.

Ebédidőben végül Liana asztalához ültem. Nem volt kellemetlen, tulajdonképpen egész jó volt. Igaz, hogy feltűnően sok csajos témáról volt szó, de el tudtam viselni. Sőt, némelyikbe bele is kapcsolódtam és hozzá tudtam szólni pár szót. Időközben észrevettem, hogy Cameron is betoppan az ebédlőbe. Elég bizonytalanul állt, nyilvánvalóan senki sem vezette körbe még. Fájt érte a szívem, de nem mentem oda hozzá. Amúgy is, amikor legközelebb őt kerestem, már nyugodtan ebédelt… Jackék társaságában. Hát, megtalálta a tökéletes közösséget maga számára.

Suli után otthon lebzseltem. Anya nem volt itthon, ezért a vezetékes telefont használva felhívtam Crass-t. Elképzeltem, ahogy a telefonja csengőhangja felüvölt valahonnan az ágya alól, ezért teljesen alá kell bújnia, hogy felvegye. Azután elégedetten felegyenesedne és kisöpörné hollófekete szeméből a megegyező színű tincseit és fogadná a hívásom.

-       Szia Aurore!

-       Szia Crass – köszöntem neki vissza.

-       Figyelj, nem tudnánk találkozni valahol? Rég lógtunk már együtt – sóhajtott gondterhelten.

-       Persze, miért is ne. Csak valami gond van? – Kérdeztem gyanakvóan.

-       Nem, semmi, csak… Haragszol rám, ugye? Mert nem mondtam, hogy Jack a mostohatesóm.

Egy fél percig némán meredtem a telefonra.

-       Hogy micsoda? A mostohatesód? Miért nem szóltál? - Kérdeztem szemrehányóan.

-       Ja, hogy te még nem tudtad – nevetett kényszeredetten. – El akartam mondani, de vagy nem vetted fel, vagy kinyomtál, mint a múltkor, szóval esélyem sem volt. Sajnálom Aurore. tényleg.

-       Meg van bocsátva – forgattam meg a szemem mosolyogva.

-       Akkor jó. Mit szólnál, ha 4-re beugranék érted?

-       Benne vagyok – vigyorogtam.

Negyed ötkor már javában a legközelebbi plázában ácsorogtunk. Crass gyrost zabált, én meg őt néztem. Miután az összes falat eltűnt a szájában, meglóbáltam előtte a korcsolyáinkat, majd felmentünk a kori pályára. Én tettem pár kört, azután megálltam Crass mellett, aki csak pár lépést tett meg. Megragadtam a kezét és magam után húztam, miközben ő tovább szerencsétlenkedett. Nem igazán tudott megállni a lábán, ezért rövid időn belül el is taknyolt. Végül felállt, azután elindult felém. Kisöpörte a szeméből a haját és rám nézett a nagy gombszemeivel.

-       Muszáj ezt? Utálok korcsolyázni.

-       Ne már. Korizni tök jó – fogtam meg újra a kezét. 

      Beletörődve bólintott és hagyta, hogy vontassam magam után, de körülbelül 10 perc múlva pihenőt kért. Megálltunk a pálya szélénél, ahol egy büfé kisebb ablakából lehetett ételt és italt rendelni. Crass kért egy teát, és amíg én a kakaómat fizettem ki az eladónak, addig ő szép lassan kortyolgatta a gőzölgő folyadékot. Hamarosan én is csatlakoztam hozzá, ám váratlanul egy alak csatlakozott a kis társaságunkhoz.

-       Szia Crass. Szia Aurore – biccentett felém Jack én pedig hirtelen úgy éreztem, hogy félre fogom nyelni a kakaómat, ha nem juttatom ki valahogy a számból. Úgyhogy miután kiköptem a jégre a kakaót és köhécselve próbáltam nem elvörösödni, addig Jack és Crass is aggódva fordult felém.

-       Jól vagy? – Ütögette meg a hátamat Crass. Bólogatva jeleztem, hogy minden oké, holott semmi sem volt az.

Lopva Jackre pillantottam, aki engem nézett. A tekintetében mintha egy pillanatra szomorúság és megbánás lett volna, de lehet, hogy csak én tudom rosszul, elvégre nem lehet mindnet egy fél másodperc alatt megállapítani. Viszont elfordult és egy köszönés után visszaszlalomozott Pearly-hez, aki dühösen méregetett minket.

Egyszer csak előttünk termett egy kék kabátos, mérges kis ember és azt rikácsolta, hogy tűnjünk el a pályáról. Továbbá még a bajsza alatt azt mormolta, hogy hogy lehetnek ilyen felelőtlen emberek, akik csak úgy összeköpködik a pályát. Hupsz.

Furcsamód Jack és Pearly felszívódtak, többet nem találkoztunk velük a mai nap folyamán. Viszont Crass-sal bementünk egy ruhaboltba, ahol azzal ütöttük el az időt, hogy én giccses ruhákat próbáltam, ő megnézett és kiröhögött.

Ám egyszer összeakadtam egy különösen szép ruhával. Az alsó része egy csöppet azúrkék volt, a felső pedig egy nagyon halvány árnyalatú kék. Azonnal beleszerettem, pedig nálam az ilyen báli ruhák nem igazán jönnek be. Miközben felpróbáltam, megállapítottam, hogy én és a ruha tagadhatatlanul összeillünk és hogy minket egymásnak teremtett az ég. A ruha szoknyája alul kiterebélyesedett és úgy éreztem magam benne, mint egy (boldog) hercegnő. A hajamat kiengedtem és úgy libegtem be Crass elé. Még neki is elállt a szava, pedig ő köztudottan nem arról híres, hogy mindig csukva van a szája. Megpördültem előtte párszor. A kezemet a derekamra tettem és várakozással pillantottam Crassra.

-       Olyan vagy mint egy jégkirálynő. Vehetnéd fel ezt a Hópehely Bálra, nem? – Kérdezte. Megrántottam a vállam.

A próbafülkében erőt vettem magamon és megnéztem az árucímkéjét. Túlságosan drága volt az én vékony pénztárcámnak, ezért könnyek között közöltem a ruhával, hogy szakítanunk kell, és nem lehetünk egymáséi. Végül visszavittem az eladónak és szomorúan bámultam a karjaimat, ahol az előbb még a ruha feküdt.

Crass hazakísért, azután elbúcsúzott, majd elment. 

Este az ágyamban forgolódtam. Ha egyáltalán meg is lenne a ruha, kivel mennék el a bálba? Jobb, ha nem görcsölök rá nagyon, mert beleélem magam, azután hoppon maradok. És nem akarok még egyszer nevetség tárgya lenni. Most az egyszer nem.