8. Fejezet

Sziasztok! Egyrészt borzasztóan érzem magam, hogy 4 hét (!) után tudom csak hozni az új részt. Nagyon sajnálom. Viszont köszönöm szépen a több mint 1000 oldalmegjelenítést! Remélem ez a rész ugyanannyira tetszeni fog nektek mint a többi és kérlek szépen írjatok megjegyzést, ha lehet. (Nem kell ellenőrző kódot írni egy komment elküldése után.) Jó olvasást kívánok minden kedves olvasómnak és ide tévedt idegennek is. 
Ölel-csókol: Aster O. Sys

Elérkezett a félévi szünet első napja. És egyben a tanulmányi kirándulásé is.  Bakancsot húztam és telepakoltam a hátizsákom öt napra elegendő ruhával. Továbbá begyömöszöltem pár túléléshez elengedhetetlen dolgot (mint például fogkefe, fésű) és a maradék öklömnyi helyre pedig a 20 centis plüssmacimat próbáltam bepasszírozni, sajnos sikertelenül.

Mindenképp el akartam vinni, ugyanis mindig vele alszom. Ő az én társam a nehéz időkben, velem kell, hogy legyen!  Anya megpróbált lenyugtatni és meggyőzni, hogy nem kell már nekem alvótárs. Úgyis csak kinevetnének emiatt a többiek. De nem tudott eltántorítani a szándékomtól, úgyhogy végül a macim egy piros színű műanyag zacskóba került, amit boldogan lóbáltam a jobb kezemben, amíg a buszomra vártam.

A történelem tanárunk (aki egyébként a kirándulást vezeti) küldött minden jelentkezőnek egy email-t, hogy az iskola parkolójában kell találkoznunk, vigyük ezt, meg ezt, és semmiképp se felejtsük el a tisztálkodó szereinket.

 Általában nem busszal szoktam megtenni a suliig vezető utat, de ez egyszer kivételt tettem. Leültem egy nekem szimpatikus helyre és előhalásztam a mobilom a bőrdzsekim zsebéből. Mivel jelenleg január elején járunk, vagy hat réteg ruhát húztam magamra és a maximálisa fűtött buszban már azon jártak a gondolataim, hogy hamarosan meg fogok sülni. Az arcomat a hideg ablaküvegnek támasztottam és eközben egy pillantást vetettem telefonom kijelzőjére. Egy új üzenetem érkezett anyától. Idézem:

„Kicsim, itthon hagytad a fogkrémed. Van elég pénzed arra, hogy másikat vegyél?”

Ezt nem hiszem el. A zsebpénzemet is otthon felejtettem. Mindenesetre nem akartam, hogy anya aggódjon ezért küldtem neki egy megnyugtató SMS-t.

„Persze! Nyugi anya, nem lesz semmi baj :D”

Majd kölcsön kérek egy fogkrémet valakitől. Annyira nem nagy dolog.

Felálltam, hogy megnyomjam a leszállásjelzőt, és amikor a busz csikorogva fékezett, leugráltam a lépcsőkön. A táskám pántjait megragadva gyalogoltam elszántan a parkoló felé, de ekkor valaki utánam sietett.

-       Szia Aurore! Fent hagytad a buszon a – Cameron kissé belekukkantott a zacskóba, majd kérdőn felhúzta a szemöldökét. – A plüssmacidat – nyújtotta át nekem a tasakot. Ebben a pillanatban a fejem olyan színt öltött, mint a műanyag zacsi és gyorsan elvettem Cameron kezéből az említett tárgyat. Szemlesütve magamhoz öleltem zacskóstul-mindenestül a mackómat.

-       Ne nevess, jó? – Emeltem fel rá a tekintetem, de Cameron arcán csak egy cinkos mosoly bujkált.

-       Ne aggódj, nem nevetlek ki. És nem fogom elmondani senkinek sem – mondta, bennem pedig megkönnyebbülés áradt szét. Végül viszonoztam a mosolyát és elindultunk a parkoló felé.

A történelem tanár nagy mosollyal üdvözölte Cameron-t, engem pedig egy mogorva biccentéssel üdvözölt. Azt hiszem, nem nagyon szeret, mióta begyűjtöttem a töri egyesemet. Elmagyarázta, hogy szálljunk fel a túrabuszra és ott várjuk meg a többieket. Nem kellett sokat sétálnunk, ugyanis a busz a tanárunk mögött parkolt. Hatalmas volt, fekete és piros csíkokkal az oldalán.

Én a negyedik sorban lévő, bal oldali ülést választottam és az ablak mellé dobtam le a cuccomat. Levettem magamról a sapkám, a sálam, a kabátom és betettem az ülésem felett található csomagtartóba. Lassan már a busz mindhárom ajtaján számomra ismeretlen diákok szállingóztak be és megtöltötték a buszt. Hamarosan egy lófarkas lány állt meg mellettem és rám mosolygott.

-       Szia, ülhetek melléd?

-       Persze, nyugodtan – kaptam az ölembe a táskám, hogy a lány le tudjon ülni.

-       Elisabeth vagyok, de szólíts csak Lis-nek. Aurore vagy, ugye? – sandított rám, én pedig bólintottam. – Örülök, hogy megismerhetlek. Cukorkát? – Nyújtott felém egy zacskót.

-       Köszi, kérek – vigyorogtam rá, és a számba tettem egy epres cukorkát.

Fél óra múlva a töri tanárunk felszállt a buszra. Idegesen megszámolt minket, majd mondott valamit a buszsofőrnek.

-       Mindenki figyeljen!  Mindjárt indulunk, csak még várunk két embert. Kérlek legyetek türelmesek. Valószínűleg tíz perc múlva megérkeznek.

Ám tíz perc múlva sem jött senki. Teltek a percek, negyed óra, húsz perc, huszonöt… Mikor már eldöntöttük, hogy nem várunk tovább, egy fekete kocsi fordult be a parkolóba. Egy lány és egy fiú szállt ki belőle. Ha jobban ráhunyorítottam az arcukra, akkor…

-       Bocsánat a késésért – biggyesztette le az ajkát Pearly. – Jack beugrott értem, de egy dugóba keveredtünk és…

-       Jól van értem, ne folytassa. Csak szálljanak be a buszba és induljunk már végre! – Dörzsölte meg a homlokát a tanár.

A homlokomat ráncoltam. Nem hittem volna, hogy Pearly jön egy kirándulásra. Ő, aki csak a magas sarkúban tipegéshez szokott hozzá, most képes arra, hogy fogja a gyönge lábacskáit és felgyalogoljon például egy hegyre? Erősen kétlem.

Amíg Pearly hátrafutott az egyik barátnője által foglalt ülésre, addig Jack megtorpant. Csak a mellettünk lévő oszlopban volt szabad két hely, pont a mi székeinkkel egy sorban.

-       -       Hé Cam, ülsz mellém? – Kiáltotta Jack Cameronnak.

Az említett fiú felállt és előrecammogott Jack mellé, majd intett, hogy üljön be. Miután mindketten elhelyezkedtek, a busz motorja felmordult és kigördült az autópálya felé.

Egy óra utazás után az ülésem kezdett kényelmetlenné válni, nyomta a hátamat, ráadásul nem fért el a térdem sem. Egy olyan pontot sem találtam, ahol kényelmesen tudnám megtámasztani a fejem úgy, hogy a nyakam ne törjön ki. Úgyhogy kénytelen voltam vagy felhúzni a lábaimat, vagy magzatpózba kucorodva Cameronék felé fordulni. Az utóbbi pózt szerettem inkább, mert amikor Cam meghallotta, hogy mocorogni kezdek, mindig felém fordította a tekintetét, majd farkasszemet néztünk. Általában veszítettem, de legalább lefoglaltam magam valamivel.

Érthető módon hálát adtam a sorsnak, amikor a busz megállt egy benzinkút mellett. 

Mikor leszálltam a buszról, nem csak a hideg levegő vágott mellbe, hanem a hópelyhek is. Mindezek ellenére élveztem, hogy kinyújtóztathatom a végtagjaimat és a friss, hűvös szél simogatását sem vetettem meg, ami végre jól esett a buszban uralkodó fülledt meleg után.  

Időközben elég sokat ittam, úgyhogy kénytelen-kelletlen beálltam a mosdó előtt álló sor végére. Nemsokára Jack is csatlakozott hozzám.

-       Szia – mosolygott. A szeme szinte világított a mosdó előtti folyosó félhomályában, de vidám csillogása biztosított arról, hogy örül, hogy lát. Valamikor el tudtunk beszélgetni, de most meg szóba sem áll velem. Vajon miért?

-       Szia – köszöntem neki vissza. Több dolgot is szerettem volna mondani, de nem tudtam, hogy hogyan fogalmazhatnám meg, mit akarok. Ezért inkább ezt kérdeztem tőle: - Hogyhogy jöttél a kirándulásra?

-       Cameron beszélt rá. Érdeklik a középkori dolgok és nem akart egyedül jönni – elhallgatott, majd gyorsan hozzátette: - és ugyanez igaz Pearly-re is, azzal a feltétellel, hogy én kértem, hogy jöjjön.

-       Értem – helyeztem át a másik lábamra a testsúlyom. – De amúgy akkor ti most…

-       Nem – Jack huncut fénnyel a szemében vigyorgott le rám.

-       Ne-nem, én nem úgy értettem – mentegetőztem. – Csak hallottam ezt-azt és gondoltam megkérdezem…

-       Értem én, ne magyarázkodj – támaszkodott neki a falnak. Magabiztosságot sugárzott, de tudtam, hogy csak ugrat.

-       Te néha olyan hülye vagy – böktem oldalba a könyökömmel, mire ő fájdalmasan összerándult, azt tettetve, hogy fájt neki az ütés. Majd elnevette magát és a női mosdó ajtaja felé biccentett.

-       Te jössz.

Egy – Ch - hang kíséretében bementem a WC ajtaján. Az egész helyiség meglepően tiszta volt. Vagyis nem olyan, amilyet egy benzinkúttól várna az ember.

Dolgom végeztével kezet mostam, csatlakoztam az engem váró Jack-hez és egymást bökdösve visszamentünk a buszhoz. Lerogytam az ülésembe és fáradtan hátradőltem. Még egy három órás buszút nézett elénk.