7. Fejezet

 Reggel kicsit álmosan, bár reménnyel telve ébredtem. Valószínűleg ma már nem fognak piszkálni és Jack is kiáll mellettem. Ha időközben nem gondolta meg magát. Mindenesetre nézzük mindennek a pozitív oldalát! Hátha akkor az teljesül.

Amikor beértem a suliba, rögtön megütközött a szemem Pearly-n és Jack-en. Mármint nem tartottam furcsának, csak… Na jó, furcsának tartottam. Azok alapján, amiket a lányoktól hallottam a mosdóban, nem gondoltam, hogy együtt lesznek. Vajon Jack tudta, hogy kihallgatom őt meg Bradet? Mert akkor valószínűleg nem viselkedne így. Talán csak azért mondta, hogy jó pontot szerezzen nálam és akkor majd hirtelen hátba szúrjon, pont, amikor a legjobban fáj?

Miket hordok itt össze? Jack semmi olyasmit nem mondott Bradnek, hogy nem fog járni Pearly-vel. Azt csinál, amit akar. Miért foglalkozom most ennyire velük? Jézusom.

Ekkor rádöbbentem, hogy egy ideje már magamba mélyedve töprengek a folyosón, ezért gyorsan észbe kaptam és szokásos reggeli teendőimet elvégezve (értsd: betettem a szekrénybe a cuccaim, elindultam első órára) hamarosan már a matekterem előtt ácsorogtam. Ám hamarosan befordult a sarkon Liana és a bandája. A klónjai valami fanyar kifejezéssel mértek végig, de mégis én lepődtem meg jobban, amikor Liana felém fordulva szóba elegyedett velem.

-       Őszintén. Te nem vagy féltékeny Jearly-re? – Biggyesztette le az alsó ajkát.

-       Öhm. Parancsolsz? – Bámultam rá furán. Jearly? Az meg mi?

-       Na, ne már, hogy nem tudod. Jearly. Jack és Pearly neve egy névvé összevonva. Ez azt jelenti, hogy egy párt alkotnak. Vágod?

-       Azt hiszem igen. Miért lennék féltékeny? Mi közöm nekem hozzájuk? – Rántottam meg a vállam. Próbáltam közönyösen válaszolni, de amint befejeztem, furcsa érzést éreztem belül. Lehetséges, hogy tényleg féltékeny volnék? Valószínűleg Liana is észrevette a tettetett közönyt a hangomban, ezért kérdőn felvonta a szemöldökét.

-       Hát te tudod. Amúgy nem akarsz majd velünk ebédelni? – Intett a csürhéje felé, akik felháborodottan mordultak fel, Liana azonban lepisszegte őket.

Most azt akarják, hogy üljék oda az asztalukhoz?  A „menő csajok” asztalához?

-       Még átgondolom. De azért köszi – mosolyodtam el, és Liana szája sarka is felfele kunkorodott egy csöppet.

Egész matekórán elgondolkodva rágcsáltam a ceruzám végét. (Nem valami szép látvány, szegény már teljesen eldeformálódott.) Nem tudtam eldönteni, hogy Liana csak egy pártfogót keres maga mellé, aki kiáll mellette, vagy tényleg barátkozni szeretne velem? Inkább az előbbi, ugyanis az utóbbit nem tudnám Lianáról elképzelni. Mondjuk, amit ő a fejébe vesz, az meg is történhet, úgyhogy egyenlőre nem jutottam sokkal előbbre.

Angolórán az igazgató úgy döntött, hogy ellátogat hozzánk. Szokás szerint megköszörülte a torkát és az ajtó felé intve behívott egy fiút.

-       Íme, az új csoporttársatok, Cameron Dawney! – Büszkélkedett a sráccal, mintha az valami ritka kegytárgy lenne, vagy ilyesmi.

-       Még egy új diák? – Kérdezte a sarokból az egyik fiú, rezzenéstelen arccal. Az igazgató bólintott. Én pedig kérdőn felhúztam a szemöldököm. Rekordot próbál dönteni a suli, vagy mi? Két új diák félévkor olyan ritka nálunk, mint a jegesmedve az esőerdőben. Azta, igazán jól tudok hasonlatokat rögtönözni. Bár a „Ritka, mint a fehér holló” sokkal jobban hangzik, mint az enyém.

Az angoltanárunk kétségbeesve pillantott körbe a teremben. Nyilvánvalóan nem akart beégni a diri előtt azzal, hogy nincs hova ültesse a fiút.

-       Áh, meg is van. Ülj le Amara mellé. Amara, ugye? – Sandított rám.

-       Aurore – köszörültem a torkom. Legyintett. Cameron helyet foglalt mellettem. 

Miután az igazgató elégedetten távozott és a tanárunk folytatta az órát, felém fordult.

-       Szia.

-       Szia – Néztem rá a szemem sarkából. Gondolom, itt merül majd ki a beszélgetésünk. Vagy mégsem?

-       Úgy érzem, valami bajod van.

-       He? – Kérdeztem vissza nem túl intelligensen.  – Vagyis… tessék?

-       Mintha távolságot tartanának tőled a többiek és ez zavarna téged. De lehet, hogy csak én vagyok hülye.

-       Aurore, Cameron! Nem szólok még egyszer! – Egyikünk se rebegett egy bocsánatfélét sem.

A többi órán nem láttam Cameron-t. Valószínűleg csak az angolunk közös. A suliban mindenesetre gyorsan terjedt a hír az új diákról, a lányok is már erről sugdolóztak a folyosón. És természetesen a sulink leggiccsesebb, legódivatúbb és legtermészetellenesebb rendezvényéről, a Hópehely Bálról. Ahol műhó szálldogál a táncoló párokra, ahol minden csupa fehér és ragyogás és báj, ahol minden ember jól érzi magát (kivéve a fiúk) és ahova csak úgy lehet bejutni, ha az embert megkéri valaki, hogy menjen vele.

Természetesen alkalomhoz illő ruházatot kel viselni. Valami habos-babos drága ruhakölteményt, ami minden lépésre lágyan fodrozódik, vagy kiterebélyesedik, mint Hamupipőke ruhája. Csakhogy ezért az öltözékért sok mindnet kell megtenni. El kell utazni a plázába, vagy egy híres varrónőhöz. Ott méretet vesznek rólad, majd egy hét alatt megcsinálják a ruhát. Természetesen az ára annyi számjegyből áll, mint a telefonszámom, vagy még több. És mindezt évről-évre. Csöppet sem pénzkidobás, tényleg nem.

Azért legbelül én is remélem, hogy elhív valaki. Nem szívesen ismerem be magamnak, de remélem. Nem vagyunk valami gazdagok, ezért várhatóan anya egyik régebbi ruhacsodájában jelennék meg, de talán ez számít a legkevesebbet.

Ebédidőben végül Liana asztalához ültem. Nem volt kellemetlen, tulajdonképpen egész jó volt. Igaz, hogy feltűnően sok csajos témáról volt szó, de el tudtam viselni. Sőt, némelyikbe bele is kapcsolódtam és hozzá tudtam szólni pár szót. Időközben észrevettem, hogy Cameron is betoppan az ebédlőbe. Elég bizonytalanul állt, nyilvánvalóan senki sem vezette körbe még. Fájt érte a szívem, de nem mentem oda hozzá. Amúgy is, amikor legközelebb őt kerestem, már nyugodtan ebédelt… Jackék társaságában. Hát, megtalálta a tökéletes közösséget maga számára.

Suli után otthon lebzseltem. Anya nem volt itthon, ezért a vezetékes telefont használva felhívtam Crass-t. Elképzeltem, ahogy a telefonja csengőhangja felüvölt valahonnan az ágya alól, ezért teljesen alá kell bújnia, hogy felvegye. Azután elégedetten felegyenesedne és kisöpörné hollófekete szeméből a megegyező színű tincseit és fogadná a hívásom.

-       Szia Aurore!

-       Szia Crass – köszöntem neki vissza.

-       Figyelj, nem tudnánk találkozni valahol? Rég lógtunk már együtt – sóhajtott gondterhelten.

-       Persze, miért is ne. Csak valami gond van? – Kérdeztem gyanakvóan.

-       Nem, semmi, csak… Haragszol rám, ugye? Mert nem mondtam, hogy Jack a mostohatesóm.

Egy fél percig némán meredtem a telefonra.

-       Hogy micsoda? A mostohatesód? Miért nem szóltál? - Kérdeztem szemrehányóan.

-       Ja, hogy te még nem tudtad – nevetett kényszeredetten. – El akartam mondani, de vagy nem vetted fel, vagy kinyomtál, mint a múltkor, szóval esélyem sem volt. Sajnálom Aurore. tényleg.

-       Meg van bocsátva – forgattam meg a szemem mosolyogva.

-       Akkor jó. Mit szólnál, ha 4-re beugranék érted?

-       Benne vagyok – vigyorogtam.

Negyed ötkor már javában a legközelebbi plázában ácsorogtunk. Crass gyrost zabált, én meg őt néztem. Miután az összes falat eltűnt a szájában, meglóbáltam előtte a korcsolyáinkat, majd felmentünk a kori pályára. Én tettem pár kört, azután megálltam Crass mellett, aki csak pár lépést tett meg. Megragadtam a kezét és magam után húztam, miközben ő tovább szerencsétlenkedett. Nem igazán tudott megállni a lábán, ezért rövid időn belül el is taknyolt. Végül felállt, azután elindult felém. Kisöpörte a szeméből a haját és rám nézett a nagy gombszemeivel.

-       Muszáj ezt? Utálok korcsolyázni.

-       Ne már. Korizni tök jó – fogtam meg újra a kezét. 

      Beletörődve bólintott és hagyta, hogy vontassam magam után, de körülbelül 10 perc múlva pihenőt kért. Megálltunk a pálya szélénél, ahol egy büfé kisebb ablakából lehetett ételt és italt rendelni. Crass kért egy teát, és amíg én a kakaómat fizettem ki az eladónak, addig ő szép lassan kortyolgatta a gőzölgő folyadékot. Hamarosan én is csatlakoztam hozzá, ám váratlanul egy alak csatlakozott a kis társaságunkhoz.

-       Szia Crass. Szia Aurore – biccentett felém Jack én pedig hirtelen úgy éreztem, hogy félre fogom nyelni a kakaómat, ha nem juttatom ki valahogy a számból. Úgyhogy miután kiköptem a jégre a kakaót és köhécselve próbáltam nem elvörösödni, addig Jack és Crass is aggódva fordult felém.

-       Jól vagy? – Ütögette meg a hátamat Crass. Bólogatva jeleztem, hogy minden oké, holott semmi sem volt az.

Lopva Jackre pillantottam, aki engem nézett. A tekintetében mintha egy pillanatra szomorúság és megbánás lett volna, de lehet, hogy csak én tudom rosszul, elvégre nem lehet mindnet egy fél másodperc alatt megállapítani. Viszont elfordult és egy köszönés után visszaszlalomozott Pearly-hez, aki dühösen méregetett minket.

Egyszer csak előttünk termett egy kék kabátos, mérges kis ember és azt rikácsolta, hogy tűnjünk el a pályáról. Továbbá még a bajsza alatt azt mormolta, hogy hogy lehetnek ilyen felelőtlen emberek, akik csak úgy összeköpködik a pályát. Hupsz.

Furcsamód Jack és Pearly felszívódtak, többet nem találkoztunk velük a mai nap folyamán. Viszont Crass-sal bementünk egy ruhaboltba, ahol azzal ütöttük el az időt, hogy én giccses ruhákat próbáltam, ő megnézett és kiröhögött.

Ám egyszer összeakadtam egy különösen szép ruhával. Az alsó része egy csöppet azúrkék volt, a felső pedig egy nagyon halvány árnyalatú kék. Azonnal beleszerettem, pedig nálam az ilyen báli ruhák nem igazán jönnek be. Miközben felpróbáltam, megállapítottam, hogy én és a ruha tagadhatatlanul összeillünk és hogy minket egymásnak teremtett az ég. A ruha szoknyája alul kiterebélyesedett és úgy éreztem magam benne, mint egy (boldog) hercegnő. A hajamat kiengedtem és úgy libegtem be Crass elé. Még neki is elállt a szava, pedig ő köztudottan nem arról híres, hogy mindig csukva van a szája. Megpördültem előtte párszor. A kezemet a derekamra tettem és várakozással pillantottam Crassra.

-       Olyan vagy mint egy jégkirálynő. Vehetnéd fel ezt a Hópehely Bálra, nem? – Kérdezte. Megrántottam a vállam.

A próbafülkében erőt vettem magamon és megnéztem az árucímkéjét. Túlságosan drága volt az én vékony pénztárcámnak, ezért könnyek között közöltem a ruhával, hogy szakítanunk kell, és nem lehetünk egymáséi. Végül visszavittem az eladónak és szomorúan bámultam a karjaimat, ahol az előbb még a ruha feküdt.

Crass hazakísért, azután elbúcsúzott, majd elment. 

Este az ágyamban forgolódtam. Ha egyáltalán meg is lenne a ruha, kivel mennék el a bálba? Jobb, ha nem görcsölök rá nagyon, mert beleélem magam, azután hoppon maradok. És nem akarok még egyszer nevetség tárgya lenni. Most az egyszer nem.