11. Fejezet

      Drága Olvasóim! Elnézést kérek a mindjárt 2 éves késés miatt.. Tegnap fellátogattam a blogra, és igen, láttam Dorothy kommentjét, ami miatt hatalmas bűntudat tört rám :D Szóval igen, ez a rész Dorothy érdeme, tudtán kívül :D <3 És igen, biztos tovább fogom írni az Azure-t. Nem tudom milyen gyakorisággal jönnek majd a részek, de újra megjött hozzá a kedvem, és.. :) Na de nem is húzom tovább az időt, jó olvasást! :D 


-       Szia - mosolygott rám Cameron, és végignézett rajtam. Emiatt kissé kellemetlenül éreztem magam, de amikor arcán feltűnt egy „Hűha!” kifejezés, valamiért mégis magabiztosabb lettem. Felajánlotta nekem a karját, mire vigyorogva pukkedliztem egyet, és belékaroltam.

-       Szia – köszöntem rá. – Te mit húztál? Királyt? Királyfit? Herceget?

Időközben leértünk a csigalépcsőn és kiértünk a folyosóra. A nagy, bársonyfüggönyök el voltak húzva, így a nap megvilágította a helyiséget. Nagyon tetszett a dekoráció, valóban úgy éreztem mintha ugrottam volna egyet az időben. 

Közben Cameron rám sandított.

-       Királyfi. De a szerepem szerint egy másik családból származom, és én vagyok a férjjelölted – mondta, miközben tovább sétáltunk. Mivel a nagy, vörös szőnyeg elnyelte a lépteinket és én nem tudtam hirtelen megszólalni, ezért csönd telepedett ránk.

-       Hogy micsoda? – Böktem ki végül. – Férjjelölt?

Elvigyorodott és a szeme huncutul csillogni kezdett.

-       Azt ne mondd, hogy nem tetszene.

-       Nem játszottam még el a gondolattal, bevallom. Sőt, ez egy kényszerházasság lenne, és mivel ezzel nem értek egyet, a válaszom nem. Nem tetszene – feleltem diplomatikusan.

Cameron megtorpant és megbántott arccal rám nézett.

-       Aurore! A lelkembe tiporsz – tette szívére a kezét, aztán csak elröhögte magát és újra megindult. – Nem tudom nektek mondták-e, de ez nem csak egy játék. Inkább szerepjátéknak mondanám. És, minden karakternek van egy célja, amit teljesítenie kell, nekem pedig az, hogy elvegyelek feleségül. Ti nem hallottatok erről?

-       Hát… nem – ráztam meg a fejem. – De én meg se kaptam az enyémet.

-       Lehet, hogy a tied később derül majd ki – vonta meg a vállait Cameron.

Nemsokára egy nagy lépcsősorhoz értünk, valószínűleg ez lehetett a főlépcső. Egy hatalmas, boltíves, üvegablakokkal teli előcsarnokba nyílt. A nap sugarai utat törtek maguknak és az egész terem hihetetlenül világos volt. Akkor vettem észre, hogy elbambultam, amikor Cameron megköszörülte a torkát.

-       Mylady… A kezét, ha szabad kérnem – nyújtotta az övét, mire bátortalanul odanyúltam és összefontam az ujjainkat. A keze meleg volt és nagy, biztonságot adva simult a kézfejemre.

Meg kell, hogy mondjam, hogy tetszett. Felé fordítottam a fejem, hogy jobban szemügyre vehessem az arcát. Barna haja a déli napsütésben világosbarnának tűnt és néhány helyen enyhén behullámosodott. A tarkójánál volt néhány egészen göndör tincs is. Ezek szerint igazából göndör? – Gondolkoztam. Szemöldöke éppen olyan dús volt, mint a haja, és az íve határozott tekintetet kölcsönzött neki. Szempillája hosszú volt és sötét színű. Legjobban a pillangó szárnyához tudtam volna hasonlítani, amikor pislogott. A szeme most egyenesen meredt előre, de a sarkában összefutottak a nevetőráncok. Most vajon mire gondolhat…?

-       Aurore, örülök hogy rám csorgatod a nyálad, de megtennéd hogy nem bámulnál? Kicsit zavarba ejtő. Vagy már tetszik a házasság gondolata? – Szeme sarkából rám pillantott, és ez a lusta mozdulat olyan elsöprően hatott rám, hogy zavartan le kellett, hogy süssem a szemem. Sőt, már éreztem is, ahogy halovány pír kúszik fel az arcomra. 
Cameron váratlanul a kezemnél fogva közelebb rántott, és tenyerét a derekamra tette. Sokkal magasabb volt, mint én, ezért lehajolva tudta csak szemügyre venni az arcomat. Persze a mosolygást képtelen volt megállni. Szégyenlősen felpillantottam rá, és meglepődve láttam, hogy annak ellenére, hogy a szája mosolyog, a tekintete komoly maradt.

-       Nem mondtam, pedig kellett volna. Gyönyörű vagy ebben a ruhában – fürkészett, majd pár másodperc múlva váratlanul megszakította a szemkontaktust és ellépett mellőlem.

A kezét azonban továbbra is a derekamon pihentette, miközben lementünk a lépcsőn, de egyszerűen nem tudtam megszabadulni attól a bizsergető érzéstől, amit az érintése okozott.

Az ebédlőbe egy nagy, kétszárnyú ajtón át léptünk be, amit két őr vigyázott. Elámultam mennyi apró részletre figyeltek a szervezők. Őrök, dekoráció, fáklyák, ruhák… Mennyibe kerülhetett ez a sulinak? 

A kérdésre már nem tudtam választ adni, ugyanis megpillantottam az ebédlőasztalt. Egy hosszú, tányérokkal, poharakkal és evőeszközökkel megpakolt mahagóniból készített darab volt, ránézésre akár 20-an is elfértek volna mellette. Az asztalfő mögött egy nagy ablak volt beépítve, és csodálatos panoráma nyílt egy tóra. A háttérben dombokat pillantottam meg, és egy fenyőerdőt is.
Lis-ék is megérkeztek, bár jóval hangosabban, mint mi. Nem ismertem az ő párját, de egész jól kijöttek, és ennek örültem. Lis mosolyából azt szűrtem le, hogy nagyon jól érzi magát.
Még több pár érkezett az ebédlőbe. Néhány arcra emlékeztem, de voltak olyanok is, akik sehonnan sem ugrottak be.

-       Utat kérünk, kérjük engedjék be a király! – Harsogta az egyik őr, és egy alacsony, szakállas emberke tört át a tömegen. Lis oldalba bökött, de már rájöttem, hogy hol láttam korábban. Tőle kérdeztük meg este, hogy merre vannak a hálók.

-       Kérem, üljenek le mindannyian! – Szólalt meg a király, ahogy elérte az asztalfőt. Piros-arany palástot terítettek a vállára, a fején pedig egy nagyon szép, drágakövekkel kirakott korona volt. Meglepődtem, amikor felém fordult, és egy kézmozdulattal közelebb intett magához. – Te kérlek ülj a jobbomra, a játék szerint most te alakítod a lányomat – magyarázta halkan. – Tudsz erről, ugye?

-       Öhm… - hallgattam, mire az emberke mérgesen összeráncolta a szemöldökét.

-       Ebéd után feltétlenül meg kell keresnem May-t! Még a tiarád sincs rajtad – óbégatott. Végül legyintett. – Majd megoldjuk. Most inkább ülj le.

Engedelmesen szót fogadtam. A király Cameron-t a baljára invitálta, így velem szemben foglalt helyet, míg mellettem Lis ült.
A király tapsolt egyet, mire szolgák tömkelege kezdett el sürögni-forogni, és díszes tálakon meg is hozták a levest, aztán a főételt is. Kíváncsian közelebb hajoltam, de hátrahőköltem, amikor a levesben megláttam békésen úszni egy gombát. Cameron halkan felnevetett.

-       Illetlenség válogatni – mosolygott.

-       De ha egyszer nem szeretem – rántottam meg a vállam. Cameron csak megforgatta a szemét, és bekapott egy kanál levest. Aztán, amikor látta, hogy figyelem, direkt megevett néhány szelet gombát. Undorodó fejet vágtam, mire édesen felnevetett.

-       Ez nem igazán volt királylányhoz méltó – vonta fel a fél szemöldökét. Jól szórakozott rajtam, láttam.

-       Még mindig feleségül akarsz venni egy ilyen illemtelen, válogatós királylányt? – Könyököltem fel az asztalra és államat a tenyerembe fektettem. Leutánozta a mozdulatomat, és még csábosan meg is rebegtette hozzá a pilláit.

-       Bármikor. Szerencséd hogy pont az esetem vagy – válaszolta tárgyilagosan és evett még egy kanál levest. Visszacsúsztam a székemre, és zavartan megköszörültem a torkom. Inkább a főételért nyúltam.

A csirke mennyei volt. Evés közben néha lopva Cameronra pillantottam, nem kerülte el a figyelmemet. Néha összeröhögött valamin a mellette ülővel, de legtöbbször azzal ütötte el az idejét, hogy engem bámult, pont akkor, amikor a villámat a számhoz emeltem. Ilyenkor mindig bosszúsan letettem, és addig nem tudtam megenni, amíg el nem nézett. Ezután a desszertre vártunk, és azalatt az idő alatt, elkezdtünk beszélgetni. Vicces volt, kedves és sármos. Meg volt benne az a tulajdonság, amitől egyszerre akartam elfutni szégyenlősségemben, és egyszerre a nyakába vetni magam.
Ide tartozott például az, amikor szemlesütve nevetni kezdett. Majd amikor újból rám nézett, a szemei teljesen megváltoztak. Az íriszét egy sötétzöld kontúrvonal öleli körbe, azután a szeme fokozatosan vált át zöldből barnába. Legbelül, a pupillájánál már egészen csokoládébarna színű. De valahogy, valamilyen melegség költözik ilyenkor a tekintetébe, és enyhén megborzongok, amikor rám néz. Olyan, mintha csak engem tüntetne ki ilyenkor a figyelmével.
Nem úgy például, mint Jack. Igazából, egyik fiút sem ismerem annyira. Jack iránt vonzódok egy kicsit, és szeretek vele lenni, de… Ha ő Pearly-vel érzi jól magát, hát rajta. De azért kíváncsi vagyok, hol van most és mit csinál. Vajon ő is gondolkozik azon, hogy én mit csinálok?
Nem, nem akarok rajta töprengeni most. Cameronnal jól érzem magam, és ő nem alázott meg. Sőt, zavarba jövök a közelében. Ez mit akar jelenteni?

-       Aurore, itt vagy? – Rögtön felkaptam a fejem. – Vagy már megint rólam álmodozol? – Kérdezte Cam egy szemtelen mosollyal.

-       Ha-ha, vicces vagy. Nem, képzeld, vannak más dolgok is, amikről merengek, nem csak rólad – tettem karba a kezem, és reménykedtem, hogy emiatt az apró hazugság miatt nem szakad rám a plafon. Főleg hogy egy nehéz vascsillár lógott rajta.

-       Igen? Például mi? – Nézett rám kihívóan.

-       Öö, nos – habogtam, mire Cameron felkacagott.

-       Tudtam! Kár tagadnod – vigyorodott el. Még mondott volna valamit, de ekkor a király felállt, és megkocogtatta a kelyhét.

-       Királylányok, királyfik! Köszönöm, hogy részt vettetek a Királyi Ebéden. Kérlek, most vonuljatok vissza a szobátokba, ahol egy programbeosztás vár rátok. Ha kell, öltsetek megfelelő ruházatot. Most pedig menjetek! – Elhagyta a székét, és az egyik őr kíséretében elhagyta a termet.

Én is felálltam, majd a többiekkel együtt kimentem az ebédlőből. Cameron nemsokára megjelent mellettem.

-       Az az érzésem hogy nemsokára találkozunk majd – szólalt meg. – De nekünk arra van a szobánk – mutatott az ellenkező irányba. – Úgyhogy, nagy sajnálattal kell közölnöm, de valahogy ki kell bírnod nélkülem addig.

-       Óh, megpróbálom túlélni valahogy – néztem fel rá sajnálkozva. – Ne adjak egy zsebkendőt, vagy valamit, amiről majd eszedbe jutok? – Játszottam túl a szerepem.

-       Egy csókot jó lenne, de attól tartok a király fejemet vétetné ha megtudná hogy mit művelek a lányával. De, szerintem egy kézcsókot azért adhatok – fogta meg a kezem, és szájával egy puha csókot hagyott a bőrömön.

Elöntött a forróság, és kirántottam a kezem az érintése alól. Csak sokatmondóan elmosolyodott, tisztelgett, végül hátat fordított és elnyelte őt egy másik folyosó.

-       Jaj, Aurore, megy az arcod a ruhádhoz – vigyorgott Lis. – Najó, nem szívatlak. De lassan mennünk kéne, kíváncsi vagyok mi a program – Karolt belém és elrángatott a szobánk felé.

A vállam fölött még visszanéztem, de Cameron már eltűnt. A bőröm még vibrált az ajka érintésétől, nem is néztem a lábaim elé, fejben teljesen máshol jártam. 
És ami a legmeglepőbb, hogy ha lehunytam a szemem, nem egy kék szempár ugrott be, hanem egy zöld, ami fokozatosan hajlik át  barnába, és a szélén egy sötétzöld kontúrvonal van…