10. Fejezet

Hangos trombitaszó harsant a levegőbe, nekem pedig egy pillanat alatt kipattant a szemem. Felültem az ágyban, azután egy pillanatig zavarodottan néztem körbe, mert nem emlékeztem, hogy hol vagyok, vagy hogy egyáltalán hogy kerültem ide. Hirtelen eszembe jutottak a tegnapi nap emlékképei, így egyszerre minden világossá vált előttem. Lábaimat kibújtattam a takaró alól, majd lerakva őket a szőnyegre, egy darabig eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha valóban királylány volnék, valahol az 1400-as évek közepén, és egy ehhez hasonló szobában tölteném a mindennapjaim, várva, hogy eljöjjön értem a szőke hajú, kék szemű hercegem. Bár egy barna hajú, kék szemű is megtenné. Megijesztett a gondolat, és valamennyire le is döbbentett. Még hogy Jack, mint az én hercegem, ugyan már. Inkább Lis-hez illene. A számat keserű íz öntötte el és a szívemet valami rossz érzés kerítette hatalmába. Elképzeltem Lis-t és Jack-et egy párként, mire a gyomrom görcsbe rándult és kedvem lett volna szétszakítani a fejemben megjelenő képet. Összeszorítottam a szemem, hogy elűzzem a bűnös gondolatot.

-       Aurore? – Nyögte álomittasan Lis, a szoba másik végéből. Felé kaptam a fejem, és ahogy megpillantottam az álmos tekintetű, kiengedett barna hajú lányt, elszégyelltem magam. Tényleg… féltékeny lettem egy eszmére, ami az eszembe ötlött? Bűntudat éreztem és most először undorodtam magamtól. Vajon képes lennék tönkretenni a kapcsolatukat is, ha lenne? Valóban így viselkednék az egyetlen lánnyal, aki eddig barátságos volt velem? Nem szabad, hogy emiatt ne legyünk barátok. Jack csak egy fiú. Csak egy fiú.

-       Szia – fordultam felé és rámosolyogtam. – Azt hiszem most volt az ébresztő, úgyhogy öltözzünk fel – javasoltam, mire Lis egy sóhaj kíséretében visszahanyatlott a párnájára.

Felálltam és az én ágyammal párhuzamosan elhelyezkedő másik ágyhoz sétáltam, hogy aztán Lis-re vethessem magam, azzal a szándékkal, hogy felrángassam az ágyból. Körülbelül öt perc múlva sikerrel jártam, ugyanis Lis durcásan felült és megdörzsölte a szemét. Árgus szemekkel figyeltem, nehogy visszaaludjon, de figyelmemet egy hang terelte el. Azon ajtó felől jött, ami a csigalépcsőt rejtette maga mögött. Valaki türelmesen kopogtatta a fát a túloldalról, én pedig úgy véltem, hogy senkit sem illik megvárakoztatni – főleg ha nem is tudjuk ki az. Felpattantam és gyorsan a hang forrásához siettem. Résnyire nyitottam az ajtót, majd miután láttam, hogy egy fiatal nő áll mögötte, kitártam és csodálkozva pislogtam rá. Mögöttem Lis ugyanígy tett. Intettem a fejemmel, hogy jöjjön beljebb, mire a nő rám mosolygott, és belépett a szobába.

-       Most biztosan meg vannak lepődve egy kicsit, mivel nem is tudjátok, ki vagyok – kezdett bele. – Így jobb lesz, ha bemutatkozom. A nevem May és itt dolgozom. Mivel a csoportjuk egy öt napig tartó programon vesz részt, el kell magyaráznom a szabályokat. Vagyis, ezek nem nevezhetőek igazán szabálynak – javította ki magát. – A program egy játék. Mikor ideérkeztek, cetliket húztak ki, ugye? – Bólintottam. Valószínűleg Lis is, csak mivel időközben kikerült a látóteremből, ezt nem tudtam biztosan. – A cetliken a rangjuknak megfelelő szó van. Maguk a királylányok. Számos egyéb rang van még ezen kívül, a csoportot ezek alapján szállásoltuk el. Öt napon át kell királylányként élniük. Minden olyan eszközt, ami ehhez kell, megtalálják ebben a szobában. És minden egyéb dolgot megtudhatnak tőlem, ugyanis ezért vagyok itt. Én vagyok azok komornája, akik a királylány szót húzták. A játék során megtudják milyen is volt az élet a 15. században és a saját bőrükön is megtapasztalják majd. Mivel maguk királylányok, meg kell tanulniuk az illemet is, amit a mai nap folyamán elsajátíthatnak tőlem. Minden nap együtt kell étkezniük a királyi családdal, vagyis azokkal a társaikkal, akik voltak olyan szerencsések, hogy nemesi cetlit húztak. Van kérdésük? – Mosolygott ránk kedvesen.

      Én egyelőre a hallottakat értelmeztem. Azután erősen gondolkoztam, várva, hogy eszembe jusson valamilyen kérdés. Amíg ezen töprengtem, végigjárattam a tekintetem May-en. Nagyon szimpatikus volt, piros szájjal, vidáman csillogó barna szemmel és szőke hajjal rendelkezett, bár az utóbbit kontyban viselte. Fekete egyenruhát hordott, aminek nyakrészére fehér csipkét szabtak. Ruháról jut eszembe…

-       Mit fogunk hordani? A magunkkal hozott cuccainkat? – tettem fel a kérdést.

-       Természetesen nem – köszörülte meg a torkát. Odalépett ahhoz a szekrényhez, amely közelebb volt hozzám. – Ez Aurore kisasszonyé. A másik Elisabeth kisasszonyé – mondta, azután kinyitotta az ajtókat. Leesett az állam. Nem értem rá azon töprengeni, hogy May honnan tudja a nevünket. Mert amikor megláttam a szekrény tartalmát, úgy belelkesedtem, mint egy kisgyerek, akinek csokit adtak. Ugyanis a szivárvány minden színében pompázó ruhákat pillantottam meg és legszívesebben odarohantam volna, hogy minden darabot felpróbáljak. May kihúzott egy különösen szép ruhát, aminek a színe inkább vörös volt, mint piros. – Ma ezt fogja viselni. Elisabeth kisasszony pedig… ezt – vett elő egy zöld anyagú ruhát a másik szekrényből. 

***

May a lelkünkre kötötte, hogy nem most fogjuk megcsodálni az összes ruhát, ugyanis az elég sok időt venne igénybe. Hanem kiküldött minket a másik ajtón, így számomra is kiderült, hogy az bizony egy fürdőszobát rejt. Mondjuk egy teljesen modern fürdő volt, amiben egy zuhanyzó, két sarokkád, két mosdókagyló és egy wc kapott helyet. Furcsálltam a két kádat, de később May elmagyarázta, hogy Lis és én úgy is fürödhetünk, ha épp beszélgetni szeretnénk. Utána felhívta a figyelmemet egy térelválasztóra, amit majd a két kád közé húzunk, ha netalán szégyenlősek lennénk.

-        Ki megy be először? – Intett fejével Lis a fürdő felé. – Mehetek én? – Kérdezte csillogó szemmel. Nevetve beleegyeztem, hogy ő avassa fel a fürdőszobát.

Tíz perc múlva aztán én is birtokba vehettem a tágas helyiséget, ahol legelőször gyorsan lezuhanyoztam, majd fogat mostam. A hajamat átfésültem, azután csatlakoztam Lishez, aki az ágya végében ült és arra várt, hogy elkészüljek. Közben May előkészített számunkra egy-egy fűzőt és a ruhákhoz szükséges számú alsószoknyát. Az utóbbiakat könnyedén fel tudtuk venni, de az előbbihez már egy segítő kéz kellett.

-       Ne aggódjon kisasszony, nem fog megfulladni benne – emelte fel May a fűzőt, és mosolyogva magához intett.

Odaálltam elé, azután megfordultam, hogy felkapcsolhassa. Éreztem, ahogy lelapít, és hogy az anyag fojtogatóan körbeölel, de miután tartottunk egy két perces szünetet úgy ítéltem meg, hogy annyira nem vészes.

-       Csukja be a szemét kisasszony – szólt rám May, mire én engedelmesen lehunytam a szemem. Éreztem a ruha puha anyagát a bőrömön, ahogy May belebújtat. Majd a komornánk finom keze, hátrafogta a hajam, és lassú mozdulatokkal átfésülte. Azután pár elöl lévő tincsemmel csinált valamit, a mozdulataiból arra következtettem, hogy befonta. Azután éreztem, hogy lesimítja a gyűrődéseket, azután elégedetten hümmög egyet. – Kinyithatja.

A tükröm elé léptem és elakadt a szavam. Hosszú, fekete hajzatom lazán omlott a vállamra, egyedül az elöl befont és koszorúvá alakított fürtjeim tartották egyben. A tekintetem még nem vittem lejjebb a tükörképemen, mert még mindig a frizurámat fürkésztem. Az ablakokon besütött a reggeli nap fénye, és megvilágította a fejemet. Fekete hajam (ami eredetileg barna, csak annyira sötét, hogy inkább a –fekete- jelzőt használom rá) most először pompázott valódi színében. A megszokott helyett, kávébarnaként mutatott, ami engem is meglepett. Az arcomat teljesen másképp mutatta, és így már nem is voltam annyira… sötét, hogy így fogalmazzak. Elmosolyodtam, azután pillantásom lejjebb vándorolt az alakomon. Mindig is nagy rajongója voltam a régi korok női divatjának, de nem hittem volna, hogy egyszer egy ilyen programban vehetek részt, ahol még efféle ruhákat is kelljen hordanunk. A vörös anyag felsőrésze egészen rám simult, így nem sok mindent bízott a képzeletre. Csinos, v alakú dekoltázsa volt, amit -, hogy ne legyen túl széles és erkölcstelen – egy szalag tartott egyben. A derekamnál a ruha erősen szűkült és biztos voltam benne, hogy a fűző nélkül a ruha biztosan tönkrement volna rajtam. A vörös textil ezután kiszélesedett, és az alsószoknyákra tapadva végül lágyan ringatózott a padló felett. Tettem benne egy-két lépést, azután körbefordultam, hogy minden szemszögből megnézhessem magam. Kis idő után Lis megunta, hogy foglalom a helyet, ezért kicsit arrébb tolt az útból. Hamarosan ő is felvehette a ruháját. Eközben May feltűrte az öltözéke ujját és lopva a karórájára pillantott. (Hah! Létezik még modern világ!)
 

-       Lassan dél lesz. Perceken belül megérkezhetnek a kísérőik – lelkesedett. Értetlen arcunkra pillantva észbe kaphatott, úgyhogy elhadarta, hogy két herceg érkezik a szobánk ajtaja elé, hogy elkísérjenek a Királyi Ebédre. (Bizony, nagybetűvel.) Emellett még adott pár tanácsot, hogy hogy viselkedjünk, és sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy erre nem tudott több időt szánni.

Maynek igaza lett, ugyanis kopogás hangzott fel. Lis és én illedelmesen kihúztuk magunkat, bár csupán én voltam hajlandó arra, hogy egymásra tegyem a kézfejeimet, Lis tüntetőleg keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt. Komornánk kinyitotta az ajtót, és ezzel egy időben másik kezével intett, hogy lépjünk közelebb. A két fiú arcára árnyék vetült, így hirtelen nem láthattuk, hogy kik azok. Azután megláttam kirajzolódni a homályban egy alakot, akinek a haja kócosan meredt az ég felé. Egy pillanatra elöntött az izgalom és éreztem, hogy az arcom egyre melegebb lesz, ugyanis a szívem mélyén reménykedtem, hogy a kísérőm az lesz, akire gondolok.

Majd a fiú felém lépett, hogy üdvözöljön engem. De aki rám mosolygott, nem az volt, akire számítottam… hanem Cameron.