6. Fejezet

A szellőző hideg, poros és sötét volt. Csak néha áradt be egy kis fény, az is csak kis réseken keresztül. Miközben másztam, hangokra lettem figyelmes. Pearly és csapata vonult végig a sulin, egyenesen a lánymosdóba. Szerencsémre a szellőző a wc-n is továbbhaladt, így amikor föléjük másztam, minden egyes szavukat tökéletesen hallottam és láttam is őket, egy vékony rács.

-       Jack olyan édes! Láttátok, hogy nézett rám? Mintha le akarna vetkőztetni a tekintetével – vihogott Pearly, elkezdve ezzel a Jackről szóló áradozást.

-       Pearly olyan szerencsés vagy! Már jártok is? – Kérdezte az egyik lány.

-       Persze, te butus. Mondjuk, aggaszt engem valami – hallgatott el Pearly. Körbenézett, majd látva a kíváncsi tekinteteket, folytatta:

-       Tudjátok, van ez a lány, Aurore. Amikor elmegy előttünk, mármint Jack és előttem, Jack mindig utána bámul. De nem úgy, ahogy rám, hanem olyan furcsán. Már ha értitek, hogy értem – hadarta el, amiből azt köveztettem, hogy kezd emiatt kétségbe esni.

-       Nyugi P. Jacknek nem hiszem, hogy sokat számítana az a lány, hiszen te mondtad mennyire oda van érted. Amúgy pedig kinek kéne pont Aurore? – nevetett fel dölyfösen az egyik „barátnője”, mire az egész mosdóban nagy hahota támadt.

Köszi, én is szeretlek titeket.

Ezután, mindenki a tükörhöz tolakodott, hogy megigazítsa a sminkjét és a haját, majd kiözönlöttek a csempézett helyiségből. Szinte már az összes lány elment, csak ketten maradtak bent.

-       Nem tudom te hogy vagy vele, de én sajnálom ezt az Aurore nevű lányt – sóhajtott az alacsonyabb, szőke hajú. Megdermedtem és lenéztem rájuk. Lehet, hogy összebarátkozhatnék velük? Reménykedve, vadul dobogó szívvel hallgattam az alattam folyó beszélgetést.

-       Mindenki piszkálja, meg minden. Viszont visszatérve a Jack témára… Pearly nem mondott el valamit. Néha szoktam figyelni őket, mármint Pearly-t és Jacket, és amikor Jack, akár csak egy pillanatra is, meglátja azt a lányt, teljesen megváltozik. Te nem láttad?

-       Ó, tudom, miről beszélsz. Tök fura. Emlékszel, amikor Jacket láttuk egyszer Aurore-ral? Mintha megváltozott volna. Egyáltalán nem úgy viselkedik Aurore közelében, mint Pearly-ében. Mintha Pearly-vel csak kényszerből lenne együtt.

-       Pontosan ezt akartam mondani! – Helyeselt a szőke lány – Nekem Aurore nagyon szimpatikus. Egyszer megpróbáltam megszólítani, de nagyon gyorsan eltűnt, mintha ott se lett volna.

Legszívesebben kiugrottam volna a szellőzőből és odakiáltottam volna nekik, hogy: „Hé, itt vagyok! Miért nem szólítottatok meg? Szükségem lett volna rá!”. De nem tehettem. A következő mondatuk azonban elkergette az összes barátnős álmomat.

-       Akármennyire szeretnék is vele barátkozni, már nem lehet. Pearly barátai vagyunk, és ha megtudná, hogy elpártoltunk tőle, nevetségessé tenne minket mindenki előtt – Suttogta csüggedten a szőke hajú lány.

-       Anne, Sophie! Jöttök? – Dugta be a fejét az egyik barátnőjük az ajtón. Összerezzentek és gyorsan eltipegtek.

Szomorúan néztem utánuk. Vajon igaz, amit Jackről mondtak? Bár most nem tudom, hogy miért viselkedik így velem. Akkor talán lenne bennem még egy kicsi, csak egy csöppnyi remény az iránt, hogy lehetne valakim, és nem lennék egyedül.

Tovább vonszoltam magam a szellőzőben, egészen addig, amíg egy lenyitható kis ajtót nem találtam. Ez is egy raktárba nyílt, viszont ennek az ajtaja nem volt bezárva, sem elreteszelve. Könnyedén kislisszoltam a folyosóra, leporoltam a ruhámat és elbattyogtam a szekrényemhez.

A zsebemben megrezdült a telefonom.

-       Figyelj Aurore, sajnálom, hogy nem mondtam el! Megértem, hogy haragszol, de nem tudtam, hogy hogyan közöljem veled a hírt… - szólalt meg a telefonban Crass csüggedten.

-       Crass, mégis miről beszélsz? – Tudakoltam tőle zavarodottan. Ám gyorsan bontottam a hívást, ugyanis a szemem sarkából megláttam Jacket és Bradet közeledni, ezért beugrottam a szekrénybe és becsuktam az ajtót. A mi sulinkban 1,5x05 méteres szekrények vannak, aminek eddig nem láttam előnyét. Mostanáig.

Jack megállt közvetlenül előttem, de hál’ istennek nem vett észre.

-       Brad… Kérdezhetek valamit? – Dőlt neki az egyik szomszédos suli boxnak.

-       Tőlem – tette zsebre a kezét Brad.

-       Miért is piszkálod, vagyis piszkáljuk Aurore-t? Tudtommal nem követett el semmi olyan dolgot, amiért megérdemelné az ilyen bánásmódot – mondta furcsa hanglejtéssel Jack. Mintha túlságosan közönyösnek próbált volna tűnni. Vagy csak bebeszélem magamnak?

-       Jack Way, te még új vagy ebben az iskolában – vigyorgott a focista srác. – Nem ismered az itt folyó dolgokat - válaszolt, majd egy csattanást hallottam. Egy pillanatra lefagytam, mert azt hittem, hogy Jack lekevert egyet Bradnek, de hamar megbizonyosodtam róla, hogy csupán a másik fiú is nekitámaszkodott a szekrénynek.

-       Komolyan kérdeztem Brad – kúszott fülembe Jack egyszerre komoly és szemrehányó hangja.

-       Jól van haver. Poén volt, nyugi – mentegetőzött a másik. – Egyébként csak annyi a sztori, hogy senki sem bírja a csajt. Olyan fura, meg minden. Ráadásul jókat röhögünk, ha megszívathatjuk valamivel – vihogott. – Valld be, hogy élvezted, amikor bezártuk a raktárba!

Szünet. Egy darabig Jack nem szólt semmit, mintha gondolkodott volna a válaszon. 

-       Élveztem volna, ha olyan emberrel csináljuk, aki valóban megérdemli.

Brad ledermedt (vagyis csak gondolom, hogy ledermedt, mert nem láttam).

-       És tudod mit? Befejeztem. Legközelebb mellette fogok kiállni, ha elkezded piszkálni. Csak azért, mert „furcsa”, vagyis nincsenek barátai, mert rosszkor volt rossz helyen, már utálni kell? Megérdemled, hogy téged utáljanak inkább, Brad – vágta oda az előbb említett fiúhoz a szavakat, majd indulatosan hátat fordított neki és a lépcsők felé vette az irányt.

-       Gondold meg jól, Jack! Te is nevetség tárgya leszel! Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – Kiáltotta utána Brad, de Jack nem szólalt meg. Vagy azért mert már nem hallotta, vagy csak nem akart válaszolni.

Nem telt bele pár perc, de hamarosan (persze miután leadta a dühét pár szerencsétlen szekrényen) ő is eltávozott a helyszínről.

Óvatosan kiléptem eddigi búvóhelyemről és a szekrénynek dőlve nagyot sóhajtottam. Jack ki akar állni mellettem? Ez most azt akarja jelenteni, hogy lemondana a…

Gondolataimat a csengő fülsiketítően éles hangja zavarta meg és oszlatta szét. Ha nem akarok elkésni bioszról, jobb lesz, ha szedem a lábaimat.

Órák után rögtön hazasiettem. Elkönyveltem magamban, hogy mindenképp visszahívom Crasst, elvégre valami nagyon fontos dolgot akart mondani (a hangjából ítélve). Mi lehet az? Görcsösen szorongattam válltáskám bőrpántját és lépteimet megnyújtva, egyre gyorsabban igyekeztem haza.

A konyhába érve szokás szerint ledobtam táskámat az egyik székre és már elindultam volna a szobám felé, kezemben a telefonommal, amikor anya csípőre tett kézzel megállt előttem.

-       Hová igyekszel kisasszony? – Pillantott le rám mérgesen. Bármennyire is igyekezett „dühös anyának” tűnni, nem igazán ment neki. Főleg, hogy még a szépen gondozott kertjét összetipró kutyára sem tudott haragudni.

-       A szobámba. Miért?

-       Felmehetsz. De a telefonod a laptopod és minden egyebed nélkül – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Mikor felvont szemöldökkel meredtem rá, hozzátette: - Elfelejtettél szólni a történelem egyesedről kislányom. Nem gondolod, hogy felelősséggel tartozol a tetteidért?

-       De anya. Bocsi, sajnálom, nem volt szándékos, ígérem, mindent megteszek, hogy kijavítsam meg minden, de ne vedd el a telefonom, légy szíves! – Könyörögtem neki kiskutyaszemekkel. Arra számítottam, hogy megenyhül esdeklő pillantásom láttán, de meglepetten tapasztaltam, hogy anya ezúttal kemény maradt.

Értetlenül pislogtam. Azután minden összeállt a fejemben, amikor megláttam a konyhapulton egy „Hogyan legyünk szigorú, de egyben jó szülők?” c. könyvet. Aha, most már mindent értek.

Az összes létező dolgot bevetettem, minden fortélyomat felhasználtam, de anya hajthatatlan maradt. Végül szomorúan, telefon és laptop megvonással baktattam fel a szobámba, ahol levetettem magam az ágyamra és a plafonomat bámultam.

A kíváncsiság egyre jobban eluralkodott rajtam, Crass és az eltitkolt dolga iránt. De nem volt mit tenni. Kénytelen kelletlen belefogtam a hosszú órákig tartó tanulásba.

5. Fejezet

Egy átlagos szerdai nap. A reggelt egy gyors telefonhívással indítottam, mégpedig Crass-sal.

-       Hogy vagy Aurore?

-       Tűrhetően. Vagyis viszonylag jól – hallottam, ahogy nevetni kezd a vonal másik oldalán.

-       Akkor többé-kevésbé kibírod a mai napot is, nem?

-       Azt majd meglátjuk – morogtam. – De megpróbálom túlélni – mosolyogtam kényszeredetten. Jackről nem ejtettem egy szót sem, pedig általában mindent elmondok Crass-nak. Igen, tulajdonképpen Crass az én „lánybarátnőm” akinek mindig elmondom, hogy mi bánt. – Na de mindegy is. Indulnom kell, úgyhogy leteszem Crass. Szia!

-       Szia – köszönt el zavartan. Valószínűleg nem értette, hogy miért ráztam le ilyen gyorsan. Tudja, hogy mindig 07:50-kor megyek el itthonról, most azonban még fél sem volt.

Megdörzsöltem a homlokom. Ha Jackről kéne beszélnem, akkor már rögtön rajta fogom törni a fejemet, azt pedig nem akarom, mert elszomorodnék.

Útközben igyekeztem elterelni a gondolataimat úgy, hogy a fülhallgatómat bedugtam a fülembe. Nem figyeltem arra, hogy milyen számok mennek, ezért a hangulatomtól teljesen eltérő dallamok „lebegtek körbe”. Közben a hátam majdnem leszakadt a nyolckilós táskától, kis híján elütött egy autó és egyszer azt hittem, hogy mindenestül beesek az árokba. Az sem jelentett megváltást számomra, hogy megláttam az iskola kapuját.

Szerdához képest elég csendesek voltak a diákok. Talán azért, mert már mindenki az el nem készített leckét másolja le. Vagy pont ezek miatt:

A falon háromféle szórólap hirdette üzenetét. Az elsőn tipikus csili-vili betűkkel a „A POM-POM CSAPAT ÚJ TAGOKAT KERES!” felirat állt. Az üres rubrikába már elég sok lány felírta a nevét. Lefogadom, hogy közülük még a háromnegyedét sem válogatják be. Gyorsan elment a kedvem a rózsaszín, csillámokkal és szívecskékkel teleszórt plakát bámulásától, ezért a figyelmemet a következő lap felé fordítottam.

„Úgy érzed, színészi képesség van benned? Szívesen megmutatnád nagyközönség előtt is? Akkor itt a helyed! Jelentkezz a Rómeó és Júlia egyik szerepére! (A részleteket a drámatanároddal beszéld meg. ) Sok sikert és jó szórakozást!” Megforgattam a szemem. Az eddigi tanév alatt már ötször hirdettek meg egy színdarabot, de mindig el kellett halasztani, ugyanis senki sem vállalta a főszerepet. Nem hiszem, hogy ez a darab is meg lesz tartva.

A harmadik plakát már visszafogottabb volt. Sima zöld színű lapon az alábbi szöveg állt: „Iskolánk tanulmányi kirándulást szervez. A túra során megmutatjuk a diákoknak, hogy hogyan éltek az emberek a középkorban. Igényes szálláshely, nagyszerű panoráma és élvezhető program vár a jelentkezőkre. Jelentkezésed a lap alján feltűntetheted.” Egy percig elgondolkodtam, de azután megragadtam a zsinórra felkötött tollat és aláírtam a nevem.

Elégedettem megfordultam, de ekkor egy ember egyenesen belém rohant. Jack volt az.

-       Bocsánat, nem akartam. Beszélhetnénk? – Morcosan rá pillantottam. Kíváncsi vagyok, hogy a bocsánatkérése arra vonatkozik, hogy nekem jött, vagy arra, amit tegnap vágott a fejemhez? Tüntetőleg összeszorítottam az ajkaimat és eltrappoltam mellette.

-       Hé, várj meg! Aurore! – Szaladt utánam. Megragadta a karomat. – Légy szíves, hallgass meg. Komolyan mondom – nézett a szemembe. Leráztam magamról a karját és „hallgatlak” arckifejezéssel a falhoz támaszkodtam. Kíváncsi vagyok, hogy mit hoz elő a mentségére.

-       Szóval Aurore. Mutatni szeretnék neked valamit – fogta meg a kezem és maga után húzott. Várjunk csak. Azt hittem, hogy most éppen elmagyarázza, hogy miért volt velem bunkó. Nem pedig elvonszol a raktár elé.

-       Jack, mit keresünk itt? – Kérdeztem értetlenül, de Jack válla mögött megjelent Brad és belökött az addigra már nyitott raktárajtón. Azután amilyen gyorsan kinyitották az ajtót, olyan hirtelen be is csukták. Fülemet a vasajtóra tapasztottam.

-       Szép volt Jack! Nem hiszem el, hogy hogy lehet ilyen béna ez a csaj! – röhögött Brad.

Azon voltam, hogy az öklömmel dörömbölni kezdek, de végül arra jutottam, hogy nem adom meg nekik azt az örömöt, hogy hallják, milyen kétségbeesetten próbálok innen kijutni. Nem, természetesen nem vagyok klausztrofóbiás. De az azért eléggé megvisel, ha bezárnak egy koromsötét, 4x4 négyzetméteres apró helyiségbe.

A telefonomon szerencsére volt egy elemlámpa alkalmazás, úgyhogy hamarosan fény árasztotta el a szobát. Körülnéztem.  A polcokon takarító felszerelések voltak, néhány üveg, mosogató kesztyű és egy feszítővas. Nem tudom hogyan került oda, de ott volt. A fejem fölött egy szellőzőnyílás tátongott. Viszonylag széles volt, éppen akkora, hogy egy magamfajta lány épphogy beférjen rajta. Miután megbizonyosodtam róla, hogy Jack és Brad elment és nem fog visszajönni, feltornyoztam három dobozt és azokon egyensúlyozva levettem a szellőző rácsát és bevilágítottam a lyukba. Ha jól láttam, a szellőző a folyosó mentén futott, de más merre is elkanyarodott. Nagyot sóhajtottam és felmásztam a pereméig, majd elindultam a szűk szellőzőben. 

4. Fejezet

 Következő óra után a hangosbemondó recsegni kezdett.

-       -          Jack Way-t várjuk az igazgatói irodába. Ismétlem Jack Way-t várjuk az igazgatóiba – egy pillanatra megálltam a folyosón, de azután tovább mentem. Vajon miért hívják?

-       Kis szünet.

-       -          Aurore Delacroix-t várjuk az igazgatóiba. Ismétlem Aurore, nem, bocsánat. Aurore Delacroix, ne jöjjön be, tévedés történt – Összevont szemöldökkel a hangszóróra bámultam. Mi történt? Valami rosszat követtem el?

-       -          Pearly Holloway-t várjuk az igazgatói irodába. Ismétlem Pearly Holloway-t várjuk az igazgatói irodába – hogy ki Pearly Holloway? A pom-pomcsapat kapitánya. Mellesleg esküdt ellenségek Liana-val, de abban összetartanak, hogy mindig bosszantanak engem. Szép dolog. Mellesleg Pearly-re mindenki irigy a suliban. Gazdag, okos, vicces, aranyos (mármint ennek mutatja magát) és szép. Hosszú, szőke haja van, kék szeme és arányos arca. Plusz tökéletes alakja is.

-       Elhaladtam az igazgatói előtt. Bepillantottam az ajtó üvegablakán, ahol láttam Jack és Pearly alakját. Mindketten egy székben ültek, a suli igazgatója pedig körülöttük járkált és hevesen gesztikulált.

-       -          Mit bámulsz Aurore? – Vigyorgott rám kajánul Brad, a suli egyik focistája. Viszonoztam a „mosolyát”, azután elsiettem az angolterem felé.

-       Következő szünetben Pearly-t és Jack-et láttam elsétálni előttem. Beszélgettek és nevetgéltek valamin. De ekkor Jack észrevett és megtorpant.

-       -          Szia Aurore – mosolyodott el. Intettem egyet. – Nem is tudtam, hogy francia vagy – döntötte oldalra a fejét.

-       -          Nem vagyok az. Apai ágon vannak francia leszármazottjaink, de a család tovább vitte a nevet, ezért van francia vezetéknevem – rántottam meg a vállam.

-       -          Jack, mit csinálsz? Jössz? – Szólalt meg Pearly a fiú háta mögül, ahonnan egy jó ideje ellenségesen méregetett.

-       -          Persze – villantott rá egy ugyanolyan mosolyt, mint rám, azután hamarosan eltűntek a lépcsőfordulóban.

-       Szóval minden lánynál ugyanazt a „technikát” alkalmazza. Mindegyiknél. Nem, nem céloztam semmire, csak megjegyeztem. És furcsának találom.

-       Néha azt kívánom, hogy én is ugyanolyan lány legyek, mint bármelyik személy az iskolában. Barátokkal. A lényeg, hogy nem egyedül. Minden szünetben elmesélném nekik, hogy mit hallottam órán, vagy hogy ez meg ez a fiú mennyire jól néz ki. Soha sem lenne olyan pillanat, amikor nem tudnám, hogy mit kezdjek magammal, vagy hogy szomorú lennék. Mert a barátaim megvigasztalnának. Mindig. Együtt nevetnénk ki a suli plázacicáit, együtt pletykálnánk ki a strébereket és azokat, akiktől a falra mászunk. Sosem hagynánk, hogy bármelyikünk egyedül érezze magát. 

-       Összerázkódtam. Igen, valóban jó lenne mindez, de erre maximum csak akkor van esélyem, ha egy másik iskolába járnék. Új lappal kezdhetnék mindenhol és senki sem tudna rólam semmit. Talán még egy fiúbarátom is lehetne.

-       Megdörzsöltem a szememet, hogy visszatérjek a valóságba. Nincsenek barátaim (kivéve Crass-t). Nem vagyok népszerű, egy lúzer vagyok, akire mindenki lenézően bámul. Utálom ezt az érzést. Talán örülnöm is kéne, hogy egy olyasvalaki, mint Jack, egyáltalán hajlandó beszélni velem.

-       Mikor elérkezett az ebédidő, viszonylag már helyre tettem az önbizalmamat és az önérzetemet is. Egy olyan asztalt foglaltam el, ahol senki sem ült és bizonyára senki nem is fog, rajtam kívül. Ebben azonban tévedtem.

-       -          Aurore! Leülhetek? – Jelent meg előttem hirtelen Jack. Az egyik szék felé intettem, jelezve, hogy nyugodtan. Már majdnem helyet foglalt, amikor Pearly elkapta a karját és elrántotta.

-       -          Jack, nem akarsz inkább oda ülni hozzánk? – Mosolygott rá erőltetetten a lány.  A felé az asztal felé pillantottam, amelyikre Pearly célzott. Pom-pom lányok, kosarasok és focisták viccelődtek, sokkal jobb hangulat uralkodott náluk, mint itt. Jack rám se nézett, mikor automatikusan elindult arrafelé. A kezemben megállt a szendvics. Azt hittem, hogy annyit azért érek a szemében, hogy legalább valami magyarázattal szolgál arra, hogy miért nem marad velem.

-       Bosszúsan kifújtam a levegőt és „már minden mindegy” alapon felkaptam a tálcám és odacsörtettem az asztalukhoz. Pillanatok alatt az ebédlőben szinte megállt az élet.

-       -          Jack, leülhetek? – Néztem a szemébe, amiből semmit sem lehetett kiolvasni.

-       -          Nem – vágott közbe Pearly.

-       -          Nem téged kérdeztelek – mondtam ironikusan, majd egy olyan félmosolyt varázsoltam a számra, mint amilyet Pearly is szokott.

-       -          Persze, miért ne – válaszolt Jack. Azután felszisszent, mivel a lány erősen oldalba vágta a könyökével.

-       -          Vagyis ami azt illeti – köhögött, de mivel Pearly még egyszer betalált a bordái közé, összeszedte magát és keményen, fogva tartva a pillantásomat, megszólalt:

-       -          Nem. Jobban örülnék és szerintem mindenki boldogabb lenne, ha fognád magad és inkább elhúznád a csíkot. Vagy ha tűröd azt, hogy az egész suli rajtad röhög, akkor maradj csak itt nyugodtan. Úgy tudom, élvezed, hogy te vagy a figyelem középpontjában – röhögött össze a focistákkal. Kész, vége. Az utolsó két mondattal az elemembe talált.

-       -          Szánalmas, kétszínű alak vagy. Ezt ne felejtsd el soha, mert mindig ilyen maradsz – csuklott el a hangom. Megragadtam az asztal közepén pihenő, joghurttal teli kancsót és Jack fejére öntöttem.

-       Észre sem vettem, de egy könnycsepp csordult le az arcomon. Gyorsan letöröltem a kézfejemmel és tovább sétáltam az utcán. Miért vagyok mindig ilyen naiv? Miért bízok meg mindig olyanokban, akik nem érdemlik meg? Miért?

3. Fejezet

Mikor megszólalt a csengő, már az asztalomnál üldögéltem. A kezemben fogtam a kedvenc grafitceruzámat és épp egy szempárt vázoltam fel. A mai rajzóra témája ugyanis az álom volt. Nem, nem az, hogy miről álmodozunk, hanem az álom, amit álmodunk. Örültem, mert már régóta terveztem lejegyezni az álmaim közül párat, amik közé ez is beletartozott.

Nagyjából tíz perc telt el, mióta kikaptuk a feladatunkat, amikor az új fiú szó szerint beesett az ajtón. A rajztanár felvonta a szemöldökét, majd elkérte a nevét, hogy beírhassa későnek. Valószínűleg nem lepe meg senkit sem azzal, hogyha kijelentem, hogy senki sem foglalt mellettem helyet. Nagyon reméltem, hogy nem a mellettem lévő széket szemeli ki magának, de sajnos elkéstem, bármilyen gyorsan is dobtam fel magam mellé a táskámat. 

-       Leülhetek? – Lépett mellém.

-       Nem – válaszoltam egyszerűen. Ennek ellenére, azonban mégis helyet foglalt mellettem. Éreztem, hogy bámul, ezért ráförmedtem:

-       Mi van? - Csak hallgatott. – Nem akarsz semmit sem mondani? – Húztam fel kérdőn a szemöldököm. Megvonta a vállát. – Akkor meg ne bámulj és hagyj dolgozni – fordultam a rajzlap felé.

Tíz perccel az óra vége felé, egy papírgalacsin landolt előttem. A fiúra pillantottam, de ő csak rajzolt. Kibontottam a levélkét és az alábbi szöveg fogadott:

Most haragszol rám?

Visszaírtam.

Szerinted?

Elolvasta az apró üzenetet, elmosolyodott, majd körmölni kezdett.

-       Jack, ne levelezzen az órámon és kérem, ne vonja el Aurore figyelmét – pillantott fel a tanár az asztala mögötti papírhalmok alól.

A figyelmeztetés ellenére a fecnit gyorsan hozzám pöckölte.

Mindegy. Mit csinálsz?

Hitetlenkedve megráztam a fejem, felálltam és kidobtam a papírt. Azután visszaültem a helyemre és tüntetően hátat fordítottam neki. Mi az, hogy mindegy? Nem mindegy. Nem én szóltam be neki, nem őt röhögték ki, nem mellé nem állt senki. Ha nem tudja, hogy én mit élek át minden nap, ne mindegyezzen.

A csengő berregve jelezte az óra végét. A teremben a diákok beszélgetni kezdtek, ő is megpróbált csevegni velem.

-       Most őszintén mi bajod van? – Szögezte nekem a kérdést.

-       Mi bajom van? Ezt most őszintén kérdezed? Figyelj ide James. Vagy Jake, bárhogy is hívnak. Ne próbálj jó pofizni. Mit számít neked az, ha nem akarok még szóba állni se egy olyan emberrel, mint te?

-       Jack vagyok.

-       Nem érdekel. És ha még egyszer megzavarsz rajzolás közben, esküszöm, hogy rád borítom a festékes vizet – Mondtam durcásan. Azt hittem, hogy ez után a megszólalásom után végre elmegy, de nem így történt. Jack elnevette magát.

-       Most meg kéne ijednem? „Őszintén” – mosolyodott el és bal arcán egy édes kis gödröcske jelent meg. Elhúztam a számat.

-       Nem, de más fenyegetés nem jutott eszembe – fontam össze a karjaimat.

Duplaóra végére már egész felszabadultan beszélgettünk. Bár nekem nem állt módomban, mert tudtam, hogy így még jobban megutálnának (főképp a lányok), de úgy éreztem, hogy barátok lettünk. Csak barátok. Nem hittem volna, de az alkotásom elkészült, úgy is, hogy nem is figyeltem oda, hogy milyen színeket használok. Rajzóra közepén Jack és én farkasszemet néztünk és miután veszített (és én eljártam a győzelmi táncom) már a fejemben volt a csodálatos tengerkék szempár, ami szinte már magától került a papírra. Aláírtam az alkotást és odaadtam a rajztanárnak. Azután Jack is odanyújtotta az övét, amit én eddig észre sem vettem. Egy hajnali napfelkelte szerepelt rajta, rózsaszín, narancssárga és mindenféle színekkel keveredve.

-       Nagyon jól rajzolsz – ámultam el, erre ő csak szerényen megvonta a vállát. Már majdnem elértünk az iskola fő folyosójáig, de ekkor hirtelen félretoltam az egyik sarokba.

-       Jól figyelj. Nem vagyok egy úgymond „kedvelt” személy, ezért itt már elválnak útjaink, hacsak nem akarod magad megalázni a puszta jelenlétemmel – mosolyogtam gúnyosan. – Valószínű, hogy az utóbbit fogod választani, úgyhogy én megyek is, mielőtt még észrevennének. Szia! – Intettem és elsiettem az ellenkező irányba.

Mélyen, legbelül azt reméltem, hogy utánam jön, és azt mondja, hogy nem sajnálja a hírnevét, szívesen mutatkozik velem. De be kellett látnom, hogy nem fog így történni. Jack a menőkhöz tartozik én meg… Én meg én vagyok. Mégis fájt, amikor megfordultam és Jack hűlt helyét láttam. Ugyan Aurore, minek reménykedsz? Igen, valóban, mindig a tiltott gyümölcs a legédesebb. 

2. Fejezet

A kedd első napsugara lassan kúszott be az ablakon. Vörös függönyeimen átsütött a fény, hangulatos barlanggá varázsolva a szobámat. Azután váratlanul a békés légkört az ébresztőm törte meg, idegesítő vinnyogásával. Kidugtam a karom a takaróm alól és a szekrényen tapogatózva próbáltam leállítani az órát. De valahogy sehol sem találtam, ezért ahogy nyújtózkodtam, paplanostul-mindenestül legurultam az ágyról. A hátamon fekve, széttárt kezekkel és lábakkal sóhajtottam egyet. Utálok felkelni.

Lerohantam a lépcsőn, egyenesen a konyhába. Anya már tett-vett, jelenleg éppen palacsintát sütött.

-       Kicsim, fésülködj meg, tiszta gubanc a hajad – mondta, miközben rám se pillantott. Résnyire nyitottam a szemem, úgy bámultam a tükörbe. Megragadtam a kefémet és gyors mozdulatokkal végighúztam a frizurámon.

-       Eszel?

-       Nem anya, bocsi. Sietnem kell, hogy ne késsem le a buszt – válaszoltam, miközben az ujjaimon számoltam, hány perc múlva kéne indulnom.

Anya kezében megállt a kanál, amivel épp megszórta a palacsintákat kakaóval. Hátrafordult.

-       Legalább akkor a suliba vigyél el egyet – tolt elém egy tányérral.

-       Anya. Te akartad, hogy a menzán egyek, maximum most megeszem, oké? – Néztem rá, mire anya beleegyezően bólintott.

Nem, végül nem értem el a buszmegállóhoz. Kénytelen voltam egy húsz perces sétát tenni, az öt perces buszút helyett. Hála anya drága palacsintájának (ami egyébként finom volt).

Fáradtan értem be a suliba. Majdnem elsodortak, de örültem, hogy megúsztam egy apróbb egyensúlyingadozással. Fülem mögé tűrtem a hajam és a szekrényemhez értem. Összevont szemöldökkel álltam meg előtte. Óvatosan kinyitottam, de semmi sem volt benne. Semmi. Szerintem ez volt az első eset, amikor tényleg elmosolyodtam. Azonban hamar megértettem, hogy miért nem velem foglalkoznak. Az új fiú szekrényénél nyomorgott szinte minden ember. Miért lett ilyen „híres”? Értem én, hogy furcsa, hogy felvették, de azért nem kéne így körberajongani. Láttam az elmosódott alakját a köré gyűlt gyűrű közepén, de nem voltam benne biztos, hogy tényleg ő volt. Csípőre tett kézzel és oldalra billentett kézzel megálltam a csoportosulás előtt, majd két ujjamat a számba véve egy fülsiketítő füttyszó hagyta el a számat.

-       Emberek, nem tudnátok egy kis teret adni neki? Úgy tudom, mindenkinek van saját élete és gondolom első órája is, úgyhogy a ti érdeketekben mondom, hogy jobb lenne, ha leszállnátok róla, mielőtt még kényelmetlenül közel férkőznétek az aurájához – ráztam a fejem értetlenül.

-       Kösz, de nem kértem a „segítségedet” – mosolygott rám gúnyosan az új fiú és a körülötte állókból többen is helyeseltek.

-       Jobban tennéd, ha inkább a szánalmas életeddel foglalkoznál, elvégre mindenkinek van sajátja nem? De neked is van első órád, szóval jobb lenne, ha elsattyognál oda és nem jönnél ide vissza, mondjuk… Meddig is? – Nézett körbe, majd lesajnáló pillantást vetett rám. Rámeredtem. Na de mi is történt? A reggelek elmaradhatatlan velejárója. Röhögjük ki Aurore-t! Persze, miért is ne.

Mekkora bunkó! Egy újabb tökfej a suli fiúinak listáján. De amúgy meg minek foglalkozok pont vele? Nem érdemli meg, főleg egy ilyen faragatlan tuskó. De jól van, szenvedjen csak, nyomják össze nyugodtan, engem nem érdekel. Mondom, nem érdekel!

Miközben kétségbeesetten mondogattam magamban a „nem érdekel, nem érdekel” szavakat, sikerült nekimennem a falnak. Homlokomat dörzsölgetve továbbmentem a kémia terem felé.

Az órán bedugtam a fülembe a fél pár fülhallgatómat és zenét hallgattam, miközben a kísérletet készítettem elő, ami fel volt adva órai munkának. Amit tudni kell a kémiateremről: Itt nem padok, hanem pultok vannak és az összes pultba egy csap van beépítve. Ezzel kell elmosnunk óra végén a használt edényeket. Én a második sorban ülök, teljesen egyedül. De miért is vagyok mindig egyedül? Kiközösítenek. Amikor 9-ben idejöttem, a csoportokból szinte már minden ember ismerte egymást és egy idegennel nem volt igazán kedvük beszélgetni. Csak egy barátom volt, Crassnak hívták. Körülbelül fél évet járhatott ide, ugyanis valami balhéba keveredett és kicsapták. Mióta elment, nem tudtam sehová sem beilleszkedni, ezért általában csöndben meghúzom magam valahol. Sokszor, az iskola nagymenő lánydiákjai kiszúrnak maguknak és piszkálni kezdenek, de őket valahogy csak sikerül eltűrnöm. De az, hogy az egész iskola előtt aláznak meg, az nagyon rossz.

Kinyitottam a csapot és a víz alá dugtam az ujjam. Csakhogy nem víz folyt ki belőle, hanem forró gőz. Gyorsan elkaptam a kezem és a szám elé tartva fújdogáltam, hogy elmúljon a fájdalom. Az utolsó sorból kuncogás hangzott fel. Nem kellett hátra fordulnom, hogy tudjam kik azok. A suli focistái. Egytől-egyig mindegyik el van telve magától és rendkívül erősnek, okosnak és menőnek hiszik magukat.

Szünetben egy vizes zsebkendővel bekötöttem sajgó ujjamat és céltalanul sodródtam a folyosón lévő embertömeggel. Befordultam az ebédlő felé, de ekkor egy váratlan lökés érte a bal oldalamat és a földön kötöttem ki. Felemeltem a fejem.

-       Bocsi, szándékos volt – húzta el a száját az iskola legbutább és legidegesítőbb libája, név szerint Liana. Körülbelül négy lány követte őt, akik most rajtam kezdtek el röhögni. Dühösen feltápászkodtam, összeszedtem a dolgaimat és otthagytam őket.

Kimenekültem az udvarra, hogy le tudjak nyugodni. Úgy határoztam, hogy ellógom az irodalom órát. Az udvaron vagy egy eldugottabb rész. Régen valami faépítmény lehetett itt, de most már arra volt jó, hogy egy magamfajta lány behúzódjon alá és kiszellőztesse a fejét.

Hasznomra vált ez a negyvenöt perc, amit pihenéssel töltöttem. Nem igazán izgatott az irodalom, mert a következő másfél órát rajzolással üthettem el.

1. Fejezet

      A suli folyosója. A padlója tükörsima, fehér, akárcsak az azt körülvevő szekrények. Tekintetemet szokás szerint a földre szegeztem, hogy ne kelljen senki szemébe sem néznem. Hamarosan elértem a saját kis fémdobozomhoz, aminek a kódja 68546. Lassan beírtam a kis kombinációt, mire a zár kattant egyet és kitárult az ajtó. Egy hatalmas vízibomba esett rám és szétdurrant a ruhámon. Tinta volt benne. Beharaptam a számat és kényszerítettem magam, hogy ne adjak ki semmi hangot. Az egész suli rajtam röhögött, szokás szerint. Becsaptam a szekrény ajtaját és a mosdóba rohantam. Mindenki utat nyitott előttem, így viszonylag gyorsan már a csap alá dughattam a karomat és minden egyebet, amit megfogott a tinta. Mivel ma is feketébe voltam öltözve, azon nem igazán látszott a folt. A karomon annál inkább. Szerencsére hamar le tudtam magamról vakarni a pacát, de azért tovább bent maradtam. Általában minden egyes nap ilyen. Tesznek valami a szekrényembe, vagy a kajámba ebédnél. Őszintén, nem tudom, miért csinálják. Legtöbbször a mosdóba menekülök előlük és megvárom, amíg elfelejtik az egészet, vagy továbblépnek rajta. Ma sem történt másképp. Bezárkóztam az egyik WC fülkébe és ott lógattam a lábam az első csengőt várva, ami azt jelzi, hogy elkezdődik az óra. Hallottam, hogy két lány jött be a helyiségbe és gyorsan trécselni kezdtek.

              -       Hallottad? Azt mondják, hogy egy új fiú fog jönni a suliba! – Ámuldozott az egyik. És hogy miért olyan nagy szenzáció ez? Az iskolánkba kizárólag 9-ik osztálytól vesznek fel diákokat, de már lassan négy hónapja, hogy volt az évnyitó.

              -       Nem mondod? Tudsz róla valamit? – Lelkesedett a másik.

              -       Sajnos nem. De tuti valami különleges, mert senkit sem vesznek fel csak úgy majdnem az év közepén – gondolkodott el, mire a másik egyértelműen hümmögött.

              -       Fú basszus, hogy néz ki a fejem?

              -       Na, ne mondd és az enyém?

      Innentől kezdve a beszélgetésük nem volt számomra izgalmas. Sőt mi több, Inkább felpattantam és a hátuk mögött eloldalazva kiléptem a suli folyosójára. Már nem voltak annyian, a klikkekbe verődött társaságok általában ilyenkor már a termük előtt csoportosulnak. Visszaballagtam a szekrényemhez, majd kinyitottam és belepakoltam a cuccaim. Napközben nem dobálnak bele semmit, mert szinte mindig csak éjjel feszítik a fel a zárát, fényes nappal soha.

      A karomba vettem a matekfelszerelésem és felmásztam a suli második emeletére. Nemsokára épségben elértem a terembe, ahol szótlanul lehuppantam a padtársam mellé. Nem tudom a nevét (gondolom ő se az enyémet) de nekem szimpatikus, mert egyáltalán megtűr maga mellett, a többiekkel ellentétben. Néha segíteni is szokott, ha lemaradok, vagy felelek, ilyesmi. Azt gyanítom, hogy neki se lehet túl sok barátja, mivel elég sokan csúfolják, és őt tartják a matekosok közül a legnagyobb strébernek.

      Egy szó, mint száz a matek, irodalom, nyelvtan, fizika, ének és történelem óra hamar elszállt. Nemsokára az ebédidő következett, ami egyet jelent Aurore napi iskola előtti második megalázásával. Tök jó, nem? De az.

      Felkaptam az egyik tálcát és pár evőeszközt és beálltam a pult mögötti sorba. A büfés nénik együtt érzően néztek rám, de én csak megvontam a vállam, jelezve, hogy már megszoktam, ne sajnálják. Teli tálcával végigegyensúlyoztam az asztalok közötti úton. Mindenki elcsendesedett, csak a cipőm kopogása hallatszódott a fényes felületen. Torkomban dobogó szívvel körbepillantottam, de senki sem engem nézett. Hanem az ajtóban álló alakot, aki kíváncsian pillantott körbe az ebédlőben. Magas, körülbelül 185 centi lehetett, vállán átvetve egy táska, amiben első látásra szinte semmi sem volt. Kávébarna haja a homlokába hullott, szemét napszemüveg takarta. Az ajtónak támaszkodott és lazán elvigyorodott. Ez volt az a pillanat, amikor leejtettem a tálcám.

      Mindenki, aki a menzán tartózkodott, felpattant és köré gyűlt. Úgy vettem észre, hogy élvezi az őt körülvevő figyelmet, főleg a lányok izgatott sikongatását. Megforgattam a szemem és keresztbe font karral a gyülekezés felé sétáltam. A könyökömmel utat vágtam a tömegben, de nem tudtam úgy kijutni az ebédlőből, hogy ne sodortak volna közvetlenül mellé. Szigorúan a tekintetemet előre szegezve próbáltam elmenni mellette, de valamiért megfordultam és ránéztem. Hogy miért, arra pontosan már nem emlékszem, de alacsony törpe létemre épphogy beláttam a napszemüvege alá. Égszínkék szeme a tömeget pásztázta, de aztán hirtelen rám irányult. A száj, amely hozzá tartozott elmosolyodott, az enyém azonban egy fintorra sem méltatta. Parancsolva a lábaimnak, hogy mozduljanak már meg, magam mögött hagytam az egész csürhét és szó szerint kivágtattam az iskolából. Nem sejtettem, hogy a következő nap csak még rosszabb lesz.                                           

Prológus

 Kedves Naplóm!

Még nem találkoztunk, de gondolom, azért akarsz tudni rólam pár dolgot. A nevem Aurore. Legyen elég ennyi. Mielőtt még megkérdeznéd, hogy mégis hogy történt, hogy csak így, hirtelen elkezdtem beléd firkálni, elmondom, hogy fogalmam sincs. Nem én akartam így, hidd el. Tulajdonképpen utálok írni. Egy idő után mindig elfárad tőle a kezem. Bár te nem tudod, de jelenleg is éppen figyelnek, azt lesik, mit csinálok. Írok-e beléd, vagy nem. Na, jó, tulajdonképpen csak egy személy ül velem szemben és időnként rám pillant. Amitől egyáltalán nem tudok koncentrálni. Mielőtt még annyira kitárulkoznék előtted, mesélek magamról. Mit mondhatnék… A nevemet már tudod. A koromat nem szoktam idegeneknek megadni, de te hamarosan a családtagom leszel, úgyhogy neked elárulom, 17 éves vagyok. Nem szeretek nagyon magamról mesélni, ezért úgy vélem, hogy ez az információ elég kevés lesz. De hát muszáj (később azt is elárulom, hogy miért) úgyhogy bele is vágok: Szeretek fekete ruhákat hordani, rajzolás közben, vagy rajzórán zene mellett alkotni (értsd: a nap nagyobb részében a fülhallgatóm a fülemből lóg ki), olvasni és körülbelül ennyi. Hogy el tudd képzelni, hogy nézek ki, adok egy apróbb személyleírást: Sötétbarna, már-már fekete, hátközépig érő hajam van, erősen világos bőröm és nagy, sötétbarna szemem. Sokan ezek miatt a tulajdonságaim miatt valami idegennek néznek, pedig mindig hangoztatom, hogy (többé-kevésbé normális) ember vagyok.

Igen tudom, most úgy lenne helyes, ha te következnél, de én leszek olyan kedves és megcsinálom helyetted. Szóval. A neved Napló. Megbízható vagy és jó hallgatóság, benned őrizni lehet bármilyen titkot. Fekete bőrkötésed van, sok-sok lapod és egy lakat, amivel le lehet téged zárni. Nagyon praktikus.

Azt hiszem, túl vagyunk ezen a részen is, úgyhogy megszokott körülmények között az történne, hogy végre belekezdek az igazi naplóírásba és leírom neked, milyen az életem. És most pontosan ezt fogom tenni.